Szombaton volt valami helyi nemzeti banzáj 
a belvárosban, de nem kedvelem a tömeget (pénteken is két “telephelyünk” között alig bírtam átviharzani, mert lépni sem lehetett). Ezért arra gondoltam, elindulok gyalog, amerre a busz szokott vinni, csak amikor a belváros felé fordul én jól nem arra megyek, hanem egyenesen a tengernek. Az a mániám mostanában (az elfogyasztandó ételek, vicces táblák, jelenségek fényképezésén kívül), hogy látni akarom a tengert. Amikor sikerül megvalósítanom, remekül megnyugszom és ráadásul örülök is. Valahogy a tenger pozitív érzéseket vált ki, pedig nincs is tengerünk (vagy lehet, hogy épp emiatt, a tudat alatt több tíz év alatt felgyülemlett hiányérzet okán). Néha nem árt úgy tekinteni a dolgokat, mintha az ember éppen üdülne 
Az út a tengerig nagyjából két és fél óra volt. Nem volt nálam térkép, csak belőttem az irányt és próbáltam tartani. Közben volt egy kis esőpermet itt-ott és néha egész erős széllökések. Aki ismeri a Ghost in the Shell Stand Alone Complexet, az érti, amikor azt mondom, úgy néztem ki, mint a Nevető Ember, és néha épp olyan GitS-es területeken jártam. Az eső is stimmelt, csak nem volt olyan eszkimós a kapucnim, nomeg nem is kék volt. Már kezdtem érezni a több órán át tartó gyaloglás hatását, és azon kezdtem el gondolkodni, még addig kell visszafordulni, amíg haza bírok menni. Pénz persze nem volt nálam (nem mintha egyébként lenne, kedden jön a fizetés a februári munkásságomért), csak a telefonom, amiről szólt a sok GitS és egyéb zene. Az akksi pompásan bírta, csak megszokásból tettem töltőre, amikor hazaértem. A telefon a belső kabátzsebben nyugodott (kivéve, amikor előkaptam, hogy lefényképezzek ezt-azt), a még otthon vásárolt kínai kabát vízhatlanságból jelesre vizsgázott, ha hazaugrom, veszek még vagy egy tucatot
Már majdnem a feladás gondolatával kezdtem játszani, amikor megláttam, hogy elfogynak a házak, és… elémtárult az éjszakából kibontakozó öböl látványa. A túloldalon kivilágított épületek látszottak, ezért feléjük vettem az irányt a parti sétányon. Engedélyeztem szervezetemnek egy kis ücsörgést egy enyhén nedves padon (ahogy visszafelé is), aztán folytattam utam. Ráfordultam az utcára, ami a félszigetnek vélt képződményre vitt. Egy ember épp arra tartott és a sorompónál lévő szekusok nem lőtték halántékon, ezért én is közelebb lopakodtam. Épp akkor jött vissza az éjjeliőr valahonnan, így a bejárat már újra őrzött volt. Mivel jó volt a zene és kommunikálni nem volt kedvem ha esetleg úgy adódott volna, nomeg igazából dolgom sem volt az irodaépületek között, ezért az utcával párhuzamos utat vettem célba, ahol kamionok száguldoztak, láthatóan feltartóztatás nélkül. Miután leellenőriztem azt az útvonalat is és kiderült, hogy onnan lehet a (nemzetközi) kompokhoz jutni (oda sem máshogy, mint autópályán (de hogy egyetlen kilométerre minek..)), elkezdtem visszaindulni ugyanazon az útvonalon, ahogy jöttem (kivéve egy (az említett bekötőutcára vezető) takaros ám kivilágítatlan kis parkot, amire először azt hittem, temető – itt sem támadtak rám biztonságiak AK-val). Utam közben (még a park átszelése előtt) egy bácsi sapkáját elfújta a szél, nem kellett nagyon nagy energiát fordítania a futásra, mert a szél rendesen rásegített.
Az egyik mesében krétával jelölték meg az utat a labirintusban, a másikban fonalat gombolyítottak le, ahogy haladtak; én próbáltam memorizálni és fényképezni. Az utcanevek és tereptárgyak megjegyzése jó ötletnek bizonyult, de gyakran improvizálni kellett és a megérzésekre, irányérzékre hagyatkozni (néha meg egy pillanatra megfordulni és úgy szétnézni, mert úgy azért természetesen több ismerős dolog volt). Amikor viszont lakhelyem településnevét viselő utat megláttam, onnantól könnyű volt. No, ekkor jött a nehezítés. Ugyanis már öt órája úton voltam, folyamatos mozgásban és az erős szél meg a csepergő eső miatt kicsit meghűlhettem (a kesztyű, a kabát, a nadrág azóta már száradnak szépen), szóval már nagyon vártam, hogy megérkezzem a kis szobácskába, hogy a feldolgozott folyadékok fölös maradványától megszabadíthassam szervezetem. Engedelmes volt a biorobot és szépen, a tudati utasításoknak eleget téve kivárta a decens lehetőséget. Mindent csak szépen, ahogy az le vagyon írva, ugyebár. A szélerősség is fokozódott, ahogy az eső intenzitása is. Amikor már nagyon közel voltam, szinte pantomimjátékosnak éreztem magam (a széllel szemben haladó ember műsorszám). A cirmos cica, aki/ami induláskor kicsit meghökkentett, továbbra is örök álmát aludta, szép bundáját azóta bőrére tapasztotta, a vért szájáról lágyan lemosta az eső. RIP..
Most jut eszembe, épp két hónapja, hogy iderepültem! Akkor ez egyfajta ünneplés volt. Banzai
ünnepeltünk a munkahelyen (a munkaidő végén); az egyik lengyel kollegina elhozta kilenc hónapos babáját is – szóval nagy volt a vidámkodás. A finom szendvicsek, brazil finomságok és szülinapi torták végigkóstolása után visszaosontam az irodámba ês a héten kiötölt tizenegy lépéses varázslattal végre sikerült tömöríthetővé tenni az adatbázist és tömöríteni is – összeomlás nélkül. Azért tudtam megtenni, mert mindenki a konyhában volt vagy hazament, így senki sem fogta az őskövületet. Azaz mégis, de megtaláltam és kivágtam a terminálszerverről. Pedig szóltam mindenkinek.. A sikeres kompaktálás után visszamentem a party-ra az örömhírrel. A lányok örültek, hogy hétfőtől gyorsabb lesz az “örökölt” nyilvántartórendszer, de amikor megosztottam velük az okát, a megoldás mikéntjét és hogy hogyan jöttem rá, csak udvariasan hümmögtek. Miután vége lett az eszemiszomnak, mentem telefonálni, hogy megbeszéljem az új lakótárssal a részleteket (egy hétig nem lesz nethozzáférésem, hüpp – lerántok minden rendszert lokálhosztra, így azért tudok majd dolgozni, csakhát az online tutorialok, ugyebár..:). Neki is szülinapja lesz és bort meg CD-t fog kapni, de erről pszt, OK? 
