Zetto.hu

Ma hét születésnapot ünnepeltünk a munkahelyen (a munkaidő végén); az egyik lengyel kollegina elhozta kilenc hónapos babáját is – szóval nagy volt a vidámkodás. A finom szendvicsek, brazil finomságok és szülinapi torták végigkóstolása után visszaosontam az irodámba ês a héten kiötölt tizenegy lépéses varázslattal végre sikerült tömöríthetővé tenni az adatbázist és tömöríteni is – összeomlás nélkül. Azért tudtam megtenni, mert mindenki a konyhában volt vagy hazament, így senki sem fogta az őskövületet. Azaz mégis, de megtaláltam és kivágtam a terminálszerverről. Pedig szóltam mindenkinek.. A sikeres kompaktálás után visszamentem a party-ra az örömhírrel. A lányok örültek, hogy hétfőtől gyorsabb lesz az “örökölt” nyilvántartórendszer, de amikor megosztottam velük az okát, a megoldás mikéntjét és hogy hogyan jöttem rá, csak udvariasan hümmögtek. Miután vége lett az eszemiszomnak, mentem telefonálni, hogy megbeszéljem az új lakótárssal a részleteket (egy hétig nem lesz nethozzáférésem, hüpp – lerántok minden rendszert lokálhosztra, így azért tudok majd dolgozni, csakhát az online tutorialok, ugyebár..:). Neki is szülinapja lesz és bort meg CD-t fog kapni, de erről pszt, OK? 🙂

Megint a buszon ülök és blogot írok. Ha valaki tíz éve azt mondja, a jövőben ezt fogom tenni, megkérdeztem volna, milyen tudományos-fantasztikus művet olvasott akkortájt épp.. (vagy csak én vagyok mindig lemaradva egy kicsit) Igazán fontos vagy sürgős dolog nincs most, talán csak annyi, hogy a hétvégén költözöm egy óriási park mellett lévő albiba. Plusz egy óra pihenés lehetősége, nem hangzik rosszul 🙂

Amikor kérdezték pár hete, mennyiből jövök ki egy napra és azt mondtam, 13 euróból, csak hüledeztek – szerintük 5 alatt is lehet. Mondjuk a lányok általában madárétkűek, tehát nem lehet kiindulási alap, amit kritikusaim mondtak, viszont azért azóta próbálom tartani és akciós leveseken élek, ami feltételezhetően egészségtelen. Azért néha eszem rendesen is, ígérem.

Ismét a buszon. Vár otthon kedvenc számítógépem és a programozási utómunkálatok meg a dizájnigazítás. Ez utóbbi tevékenységhez egeret megint nem sikerült venni, mert ismét/még mindig bolondokháza van a munkahelyen és éjszaka már nincs nyitva semmi értelmes bolt. Időugrás visszafelé: hajnali három körül tértem aludni, aztán tíz előtt hívott egy kolléganő mobilon, hogy nem tud nyomtatni a programból, aminek én vagyok a továbbfejlesztője. Közöltem vele, hogy nightshift vagyok és aludtam tovább. De csak pár percig, mert már lassan ideje volt felkelni. Aztán a szokásos napindító tevékenységek után gyorsan kitakarítottam a fél házat. Talán a kialvatlanság miatt vagy talán a takarítás előtt indított mosás zavart meg, ki tudja, elnéztem az időt egy órával és akkor indultam el, amikorra meg kellett volna érkeznem 🙂

Felemelő és ritka érzés volt késni és nem is rúgtak ki. A főnöknő egyébként sem volt bent ma, meg amúgy is rendes lány.

Szombaton gyönyörű idő volt és egyébként is be kellett mennem a fővárosba, ugyanis egy brazil lány az ugyancsak brazil kolléganőmön keresztül megkért, hadd beszéljen velem. Ezen okokból kifolyólag bebuszoztam. A lány nyolc hónapja él itt, de egész szépen meg tudja érttetni magát – azért persze lejjebb kellett vennem a szintet, hogy ő is megértsen engem (pedig csak két hónapja vagyok itt:).

Kiderült, hogy a nagyapja magyar volt, a dédnagyapja pedig német – neki is német vezetékneve van, szóval apai ág lehet. Mondta, hogy fel szeretné kutatni a magyar rokonait, ha maradtak még – majd fordítok neki családi leveleket és szétnézünk a telefonkönyvben meg az iwiwen. Sietnie kellett egy szülinapra, ám előtte segítettem neki az ajàndékvásárlásban. Elköszöntünk, kerékpárra pattant és hipp-hopp egyedül maradtam a zsúfolt belvárosban.

Egy többszintes könyváruház felé vettem az irányt és mielőtt felocsúdhattam volna, furamód az alagsori szinten találtam magam a programnyelv-könyvek részlegénél 🙂 Felcsillant a szemem, amikor megpillantottam egy regexp könyvet. Ha ismertem volna a reguláris kifejezések használatának rejtelmeit, nem szenvedtem volna át négy hajnali órát megoldásvadászattal a [MiNK.hu] portál belső keresőjéhez. Ugyan még otthon beszereztem egy könyvet tavaly (k3y javaslatára), azonban túlsúly miatt végül nem került a bőröndbe. Mármint a könyv 🙂

Bemondták, hogy öt perc, aztán annyi, szóval rohantam a földszintre, mert többeknek is ígértem mangát (igen, az a képregény), kíváncsi voltam a kínálatra. Érdekes módon itt is japán lányokba botlottam 🙂 Ügyesen lepleztem, hogy pár szavukat értem, nézelődtem kicsit, aztán egy alkalmazott leurazott, hogy plz kasszához. Csak azért sem vettem semmit, úgy sétáltam ki. Ennekutána olyat tettem, amit igen ritkán: finom étekkel ajándékoztam meg szervezetem.

A hét megkoronázásaként pedig hazamentem és kellemesen elprogramozgattam hétfőig.

* Szépidő’kva’mmi?

Szombaton volt valami helyi nemzeti banzáj a belvárosban, de nem kedvelem a tömeget (pénteken is két “telephelyünk” között alig bírtam átviharzani, mert lépni sem lehetett). Ezért arra gondoltam, elindulok gyalog, amerre a busz szokott vinni, csak amikor a belváros felé fordul én jól nem arra megyek, hanem egyenesen a tengernek. Az a mániám mostanában (az elfogyasztandó ételek, vicces táblák, jelenségek fényképezésén kívül), hogy látni akarom a tengert. Amikor sikerül megvalósítanom, remekül megnyugszom és ráadásul örülök is. Valahogy a tenger pozitív érzéseket vált ki, pedig nincs is tengerünk (vagy lehet, hogy épp emiatt, a tudat alatt több tíz év alatt felgyülemlett hiányérzet okán). Néha nem árt úgy tekinteni a dolgokat, mintha az ember éppen üdülne 🙂
 
Az út a tengerig nagyjából két és fél óra volt. Nem volt nálam térkép, csak belőttem az irányt és próbáltam tartani. Közben volt egy kis esőpermet itt-ott és néha egész erős széllökések. Aki ismeri a Ghost in the Shell Stand Alone Complexet, az érti, amikor azt mondom, úgy néztem ki, mint a Nevető Ember, és néha épp olyan GitS-es területeken jártam. Az eső is stimmelt, csak nem volt olyan eszkimós a kapucnim, nomeg nem is kék volt. Már kezdtem érezni a több órán át tartó gyaloglás hatását, és azon kezdtem el gondolkodni, még addig kell visszafordulni, amíg haza bírok menni. Pénz persze nem volt nálam (nem mintha egyébként lenne, kedden jön a fizetés a februári munkásságomért), csak a telefonom, amiről szólt a sok GitS és egyéb zene. Az akksi pompásan bírta, csak megszokásból tettem töltőre, amikor hazaértem. A telefon a belső kabátzsebben nyugodott (kivéve, amikor előkaptam, hogy lefényképezzek ezt-azt), a még otthon vásárolt kínai kabát vízhatlanságból jelesre vizsgázott, ha hazaugrom, veszek még vagy egy tucatot 🙂
 
Már majdnem a feladás gondolatával kezdtem játszani, amikor megláttam, hogy elfogynak a házak, és… elémtárult az éjszakából kibontakozó öböl látványa. A túloldalon kivilágított épületek látszottak, ezért feléjük vettem az irányt a parti sétányon. Engedélyeztem szervezetemnek egy kis ücsörgést egy enyhén nedves padon (ahogy visszafelé is), aztán folytattam utam. Ráfordultam az utcára, ami a félszigetnek vélt képződményre vitt. Egy ember épp arra tartott és a sorompónál lévő szekusok nem lőtték halántékon, ezért én is közelebb lopakodtam. Épp akkor jött vissza az éjjeliőr valahonnan, így a bejárat már újra őrzött volt. Mivel jó volt a zene és kommunikálni nem volt kedvem ha esetleg úgy adódott volna, nomeg igazából dolgom sem volt az irodaépületek között, ezért az utcával párhuzamos utat vettem célba, ahol kamionok száguldoztak, láthatóan feltartóztatás nélkül. Miután leellenőriztem azt az útvonalat is és kiderült, hogy onnan lehet a (nemzetközi) kompokhoz jutni (oda sem máshogy, mint autópályán (de hogy egyetlen kilométerre minek..)), elkezdtem visszaindulni ugyanazon az útvonalon, ahogy jöttem (kivéve egy (az említett bekötőutcára vezető) takaros ám kivilágítatlan kis parkot, amire először azt hittem, temető – itt sem támadtak rám biztonságiak AK-val). Utam közben (még a park átszelése előtt) egy bácsi sapkáját elfújta a szél, nem kellett nagyon nagy energiát fordítania a futásra, mert a szél rendesen rásegített.
 
Az egyik mesében krétával jelölték meg az utat a labirintusban, a másikban fonalat gombolyítottak le, ahogy haladtak; én próbáltam memorizálni és fényképezni. Az utcanevek és tereptárgyak megjegyzése jó ötletnek bizonyult, de gyakran improvizálni kellett és a megérzésekre, irányérzékre hagyatkozni (néha meg egy pillanatra megfordulni és úgy szétnézni, mert úgy azért természetesen több ismerős dolog volt). Amikor viszont lakhelyem településnevét viselő utat megláttam, onnantól könnyű volt. No, ekkor jött a nehezítés. Ugyanis már öt órája úton voltam, folyamatos mozgásban és az erős szél meg a csepergő eső miatt kicsit meghűlhettem (a kesztyű, a kabát, a nadrág azóta már száradnak szépen), szóval már nagyon vártam, hogy megérkezzem a kis szobácskába, hogy a feldolgozott folyadékok fölös maradványától megszabadíthassam szervezetem. Engedelmes volt a biorobot és szépen, a tudati utasításoknak eleget téve kivárta a decens lehetőséget. Mindent csak szépen, ahogy az le vagyon írva, ugyebár. A szélerősség is fokozódott, ahogy az eső intenzitása is. Amikor már nagyon közel voltam, szinte pantomimjátékosnak éreztem magam (a széllel szemben haladó ember műsorszám). A cirmos cica, aki/ami induláskor kicsit meghökkentett, továbbra is örök álmát aludta, szép bundáját azóta bőrére tapasztotta, a vért szájáról lágyan lemosta az eső. RIP..
 
Most jut eszembe, épp két hónapja, hogy iderepültem! Akkor ez egyfajta ünneplés volt. Banzai 🙂

Mit is tudok újat mondani.. Hmm, talán azt, hogy most már 22h-ig dolgozom és áprilistól közelebb költözöm a munkahelyemhez. Eddig napi szinten két órát utaztam, már csak egyet fogok. A Fekete Ló Sugárút szép környéken található, a második emeleti lakás nappalijának erkélye majdhogynem belelóg Európa legnagyobb városi parkjába. Állítólag őzikéket is látni.
 
Hajnalba nyúló éjszakai sétámról jelentkezem: tuningos hülyegyerekek gyorsulási versenyt játszanak. Lenne egy állat gépem, néha én is szívesen lennék hülyegyerek.
 
Sérülésmentes ünneplést/tüntetést kîvánok minden otthonmaradottnak; nagyobb hazafiak vagytok, mint én, hiszen nem elmenekültetek a nehézségek elől, hanem bátran szembenéztek velük.