Archive for July, 2005

Öngyilkos gyalogos – Suicide Pedestrian

Friday, July 15th, 2005

Néha kell egy kis vonatozás. Nyári világos koraestéken, ha szép az idő, elég kellemes élmény tud lenni egy-egy ilyen út, csak ne olyan ülést fogjon ki az Éljenek a kerékpársávok!
Fotó: Bunkó Autósok, tematikus blog ember, amely négyes csoportok számára fenntartott terület része – ilyenkor ugyanis távoli tájban való gyönyörködését bámulásnak hiszik. Pedig a sok-sok utálatos hátránya melletti, a környezet teljesebb befogadását lehetővé tévő előnye igazán nagyszerű dolog lenne a közös légterű IC kocsiknak – csak ülni és végigbámulni a nagy “ablakoknak” köszönhetően már-már rácsszerű “csövön”. Kimondottan futurisztikus élmény, főleg akkor, ha szép az idő – mint ahogy arra a bevezetőben is utaltunk már ugye…
 
Otthon voltam újra, és ezúttal kinyújtottam a hétvégét. Sajnos az idő elég esős volt, de annak is megvolt a maga varázsa. Kerékpározás, robogózás azért persze nem maradhatott ki… Kellemes volt, de rövid; nem örülök, hogy meg kellett szakítanom az otthontartózkodást. A hazaút jó dolog, mint említettem, de a “visszautakat” (mert ugyebár relatív dolog, hogy mi számít visszatérésnek…) egyszerűen nem vagyok képes megkedvelni. Ilyen célból hajnalban vagy akár este utazni mindig rossz hangulatú.
 
Meg hát ott van az is, hová utazik az ember… Budapest szép hely, ám kegyetlen… Kegyetlen és szép, ahogy tetszik. Épp tegnap láttam egy műsort a tévében, mennyire nem adják meg az elsőbbséget a kerékpárosoknak, mennyire nem tekintik őket közlekedésben egyenrangú résztvevőnek. Ez tényleg így van (az albérletem környéke viszont pozitív ellenpélda, úgy látszik, ott kulturáltabbak az emberek…), de sok helyen a gyalogosoknak sem adják meg az elsőbbséget és őket sem tisztelik az autósok, tisztelet a kivételnek.
 
A munkahely környékén van egy kereszteződés, ahol az autóknak egy kanyarodósávot alakítottak ki, így a kanyarodóknak nem kell várniuk a zöldre, egyből mehetnek, akármikor. Nos, majdnem akármikor, ugyanis van egy zebra is, ki is van táblázva. Az autósok 90%-a lassítás nélkül (ha nem épp beletaposva) hajt át az átkelőhelyen. Amikor a hozzám hasonló – ezen “viselkedésnormán” – feldühödött gyalogos csak azért is – teljesen szabályosan és jogosan – átkel a zebrán, vagy lefékeznek és szitkozódnak (jobb esetben ez utóbbit kihagyják), vagy enyhén szöget változtatva rágyorsítanak. Ez utóbbi esetben az embernek kedve lenne rácsapni egy jó nagyot a kocsi tetejére, ahogy lábujjaitól két milliméterre húznak el az abroncsok. A vicces az, hogy épp amerre elhaladnak jobbra, rendőri ellenőrzéseket tartanak mostanában – csak épp a zebra nem érdekli őket. Pedig ott aztán lehetne kaszálni rendesen… 🙂

A kis benzinzabáló – Wee Petrol Eater

Thursday, July 7th, 2005

Hordott már el valaki egy kisebb dombot kiskanállal? Esetleg akad olyan, aki egy szerényebb méretű kerti medencét egy szál kéziszivaccsal apasztott le? No, itt elég sokan voltak, nagy volt a nyüzsgés, nagyon kellett vigyázni... Nos, ha igen, akkor az illető minden bizonnyal érzi azon állítás megalapozottságát, miszerint, párszáz kilométert robogóval egyhuzamban megtenni Magyarország útjain jó kis próba.
 
Lett végül is robogóm, ebben sokat köszönhetek k3y-nek! Az volt a terv, hogy azzal járok majd dolgozni, de a társasház közös képviselője nagyon jött a házirenddel meg ilyenekkel, az utcán meg mégsem hagyhatom. A közakarattal szemben haladni és minden ellenkezést figyelmen kívül hagyva mégis az udvaron tartani a járművet szintén balgaság lenne – egy másik ház kedves házlakói hasítottak már ki kerekeket, melyek egy korábbi járművemhez tartoztak. Igaz ugyan, hogy az személygépkocsi volt és maradt még két ép kereke (gonosz módon ráadásul egy oldalon vágtak kettőt, így komplikáltabb volt az ügy, mert tengelyenként azonos típusú abroncspárok kellenek – erről az egész kálváriáról persze három bejegyzésen át lehetne mesélni…), de azért a trauma az ugye trauma. 🙂 Mindezek fényében természetesnek tűnhet, hogy inkább hazavittem – oda, ahol születtem. S hogy miért nem vonaton vittem? Mert az nem lett volna kihívás, mindenki mondta, hogy őrültség ennyit utazni egyhuzamban egy kiskerekű, autóhoz képest instabil és baleseti szempontból halmozott kockázatú járművön – ráadásul magyarországi rázós utakon -, ám ez igazán csak olaj volt a tűzre.
 
Otthon aztán mindenki megcsodálta az én kis ütött-kopott, 14 éves járgányomat. Volt mit mesélnem is, hogy hogyan akartak átvágni egy ezressel egy benzinkúton, hogy míly módon nyertem el a vadmotorosok elismerését (akiket egyszer lehagytam, amikor táboroztak; akik lehagytak, amikor beértek; és akik később már szemből húztak el mellettem, felismertek, egyikük üdvözölt, én pedig bólintottam, mert a kormányt elengedni nem mertem), hogy milyen más élmény lassan haladni az úton gyönyörű időben, szép tájakat átszelve. Rájöttem, hogy rabjává tett a kis öreg robogó, otthontartózkodásom alatt ahová csak tehettem, azzal mentem – néha akár csak egy körre. Ugyaníly hirtelenséggel indultam útnak a városon belül, hogy megbízható lakatot szerezzek. Édesapám szintén nagyon megszerette az új szerzeményt, pedig nagyon ellene volt, amikor korábban meséltem róla. Sajnos nem jó rá a sisakom, ezért az egyik nap bevásárolni indultam és sikerrel is jártam. Pénteken lesz a születésnapja, akkor fogom odaadni, vagy amikor megtartjuk. Érdemes otthon venni mindent, mert Budapest nagyon drága város. Ha azonos árkategóriában nagyjából ugyanazok is az árak, Pesten valahogy csak a drágább kategóriákat árulják, hogy esélyed se legyen a kevésbé márkásat megvenni, ami lehet, hogy ugyanolyan jó, sőt! Vagy csak én nem ismerem a jó kis helyeket…
 
Természetesen a kerékpáromat sem hagytam cserben, ahogy ő sem engem. A hegymenetes próba után ezúttal a nyári visszaúti útvonalat választottam, azaz nem visszafelé gurultam majd tekertem, ahogy jöttem, hanem végig a gerincen és le a másik oldalon, ami egy külső lakóövezetbe visz. Talán a rendszeres bringázásnak köszönhető (minden munkanap munkába és vissza), hogy egyáltalán nem éreztem megerőltetőnek az egész kiruccanást. Mindenesetre meglepő érzés volt a tavalyi hasonló utakra jellemző kimerültség hiánya. A karateedzések is sok elismerést érdemelnek – a nyári edzésterv kimondottan intenzív.
 
Jó volt otthon, főleg talán az emelte ki az eseményt, hogy ez egy teljesen spontán hazautazás volt. Maga nemében teljesen egyedülálló, rendhagyó, változatos. Néha kell egy kis szín ebben a szürke világban, nemde?