Zetto.hu

Vennem kell egy kerékpárt. Igen, még egyet, ide Pestre. Aztán lehetne keresni mumusutcákat itt is – azért itt jóval több akad a városon belül (igaz, az előző mondatrésznek ellentmondóan, az már Buda:), mint otthon. Na persze otthon is elmehetnék a hegyekbe, hiszen egy völgyben lakunk, csak az valahogy túl nagy falat lenne – főleg a hegyi kerékpárutak hiányából és a keskeny, kanyargós erdei utak veszélyes mivoltából fakadóan.
A beszerzési igény legfőbb mozgatórugója az, hogy bringázhassak itt és ott is, de úgy, hogy a járművet ne kelljen folyton cipelni egyik városból a másikba. Azt hiszem, benézek ma egy bringaboltba és megkérdezem, van-e részletfizetési konstrukciójuk, és ami még fontosabb: ez mehet-e egészségpénztári sémában. Mert úgy még esetleg tudnám is fizetni 🙂
 
Ha nem megy, akkor lőttek a hétvégi fővárosi kerekezésnek és bringával való munkába járásnak szürke hétköznapokon.
 
Utóirat: a hétvégén otthon voltam; szombaton egyszer, vasárnap pedig kétszer vágtam neki a kegyetlen tempójú és hatalmas energiákat világra szabadító, megszokott kerékpáros hadjáratomnak (mely előtt – már-már tradicionális módon – komolyabb, izzasztóan erőfejlesztő szériák hajttatnak végre). Minden alkalmat siker koronázta – mumusutca eliminálva mindahányszor, a síkabb szakaszokon is tekerés teljes erővel, csengetés rendületlenül, 3×14 km Alle zusammen. Hétfőn voltam két és fél órás karateedésen, a heti alkalmak számának háromra való duzzasztását tervezem. Aludni is kellene, dehát arra túl sok idő sajnos nincs. Ez van…

Na hogy még halmozzuk a pozitívumokat: megtaláltam az eltűntnek hitt Commodore plus4-est, amit unokatestvéreink adományoztak nekünk egy-két éve. Nekik már nem kellett (az eredetileg általunk vásároltat pedig a kilencvenes évek elején el kellett adnunk). Ami még pozitívabb: működik! Kár, hogy a 1531-es Datasette magnó csatlakozója tropa, így játékokat nem nagyon tudtam kipróbálni (ha valaki tudna küldeni esetleg egy minidines kötési útmutatót kábelszínekkel, azt igazán megköszönném!). Előkotortam a néhány éve vásárolt C64-est is. Hát, hihetetlen, de tökéletesen működik és a magnója is jó, játszottam is egy kicsit egy karatés játékkal (az volt a turbóprogram után közvetlenül), mert még joystickot is találtam hozzá a szekrényben. Igazi retro délután volt 🙂
 
Hogy méltóképp zárjam a napot, kicsivel sötétedés előtt elindultam a megszokott helyemre bringával. Folder5 játszotta a talpalávalót, nomeg Love Psychadelico (thx goez ta k3y – yo, regz man). Én mondom, japán popzenét hallgatva sokkal könnyebb az eső után aszfaltra menekülő kiscsigákat kerülgetni.
 
A tó és az odavezető út körötti táj is gyönyörű volt, az eső után felszálló pára rányomta bélyegét a hangulatra. A madarak élénkebbek voltak, mint valaha és a párás, már-már harapható levegő mindenkire jó hatással van, aki valaha is kapcsolatba került az aszthma (asztma?) bármilyen enyhe vagy erősebb válfajával. Mindezek örömére újfent legyőztem a csúcsot és vidáman gurultam lefelé – közben gyönyörködve a szemközti hegyoldal csodálatos látványában. A kerékpárútra visszatérve bekapcsoltam a dinamót és a hátsó lámpát, a sötétedés ellenére is sikerült megkímélnem a védtelen növendékcsigák életét. Nem is jó persze csigavért sem takarítani a kerékről…
 
Ünneprontásként, a végére egy kis kritika. Kedves szemetelő pünkösdi kirándulók (tehát aki nem szemetelt, az ne vegye magára:): engem arra neveltek, hogy ne tegyek ilyesmit és meg is tartom, sőt, teljes mértékben részemmé vált ez a pozitív elképzelés. Jó lenne befogadni vagy megtartani ezt a szemléletet és a kedves gyermekeket is erre nevelni, mert így csak a pusztulása felé száguld ez az ország, sehová máshova.

Tavaly nyáron munkanélküli voltam és annak a pénznek a töredékét csepegtette vissza az állam, amit előző, szorgos munkáséveim során előre megfontolt szándékkal fizetésemből levont. (Most nem vagyok munkanélküli,

ezért ismét vonogatja a sápot szorgalmasan.)
Az egyik hónapban már alig vártam a járandóságot, hogy megvásárolhassam életem első, kerékpárra szerelhető sebességmérőjét.
 
Szombaton ismét elővettem a bringát és nekivágtam a szokásos útnak, ám a kijelző szerint nem is haladtam. Megigazítottam hát a villán rögzített érzékelőt, hogy közelebb kerüljön a – talajhoz képest viszonyított, vicces nevű (ciklois, asszem) analitikai függvénnyel leírható mozgású – mágneskoronghoz. Ez segített, haladtam tehát tovább. Talán a tény, hogy kialudtam magam, talán az is, hogy a héten kihagytam egy karate és egy kondiedzést (így csak két napon terheltem magam agyon); minden estere valami erősen hozzájárulhatott ahhoz, hogy fizikai teljesítőképességem az eddigi átlaghoz képest hozzávetőlegesen 52.312%-kal megnövekedett. Ez már akkor is megmutatkozott, amikor a gyorsulószakasz előtti emelkedőn végigelőztem a sok szabálytalan módon cikkcakkban “közlekedő” “vasárnapi” bringáscsaládot. Viszont akkor ámultam el igazán, amikor a sebességrekordok felállítására szolgáló rész végén visszanéztem a maximális sebességet… Kicsit dörzsölgetnem kellett a szemeimet, mert esetleg rosszul láthattam; de nem, a kijelző valóban kereken 49-et mutatott. (A mérőműszer beszerzése utáni első, itt mért rekord 44.4 volt, ám azt gondoltam, ez esetleg az ábrázolás felső határa lehet /ehe, szakmai ártalom…/, mely teóriám a későbbiek folyamán megdőlt.)
 
A park tele volt emberekkel és nemcsak a kedvenc padom volt foglalt, hanem az összes. Így nem túl nagy élmény megállni pihenni a tónál. Ebbéli szándékomtól az a szomorú tapasztalat is eltántorított, hogy megláttam egy ismeretlen tettes vandálságának eredményét – egy tönkretett (gyakorlatilag szétvert) padot. Betekertem hát a hegyláb erdejének sűrűjébe – egy kis hegyvölgyes sárbringázás mindig jól jön. Amikor ezzel végeztem, elhaladtam a pónilovak mellett és feltekertem a csúcsra vezető utcákon. Ezúttal is legyőztem a legmeredekebb utcát, jutalmam pedig egy önfeledt energiavisszaforgatás volt – azaz: legurultam a lejtős utcákon oda, ahonnan jöttem.
 
Többé-kevésbé idegeskedés nélkül jutottam haza, töretlen energikussággal. Itthon kutyám már “vigyázzban ülve”, fegyelmezetten várta érkezésem. Amikor észlelte, hogy jövök (idős állatoknál fene sem tudja már, mi erősebb, a szaglás vagy a látás), örömteli módon a kapuhoz sietett. Örülök (és feltehetően ő is örül), hogy tavaly nyáron sikerült visszahozni az “örök kutyafuttatók felé tartó útjáról”. Jó kutya.

Kettőezer-öt május havának nyolcadik napján (vasárnap), reggel hét óra ötvenhét perc negyvenkét másodperckor majdnem meghaltam.

Kis idővel ébredés után kézmosás közben “zsibbadni kezdett” a fejem. Olyasmi érzés volt, mint amikor elfekszi az ember a karját és csak egy darab érzéketlen húsdarabot emelget másik karjával. Kikerekedett szemekkel, kissé szédelegve lejutottam konyhánkba. Édesanyám rémülten tapasztalta, hogy egy elfehéredett fejű zombi lép be a nyitott ajtón. A zombi közölte, hogy valami gond van a fejével.

*vágás*
Fekete háttér. Furcsa, röviden hosszú, megnyugtató álom, melyet nem őrzött meg az emlékezet. Talán a kedvenc háziállat is szerepelt benne.

*vágás*
Hirtelen ébredés, hidegvíz érzete a bőrön, anya a testvéremnek kiált aggódó feszültséggel. Ám a kifehéredett, földön ücsörgő figura nyugodt hangon megszólal: “Jól vagyok, minden rendben.”. A konyhakő hidege furcsa gondolatokat ébreszt. Hol vagyok és miért? Mit is keresek én idelenn, a földön? Aztán idővel a beszámolók alapján sikerült összerakni a képet: Amikor elsötétedett minden és álomba zuhantam, valójában tágra nyílt, kikerekedett szemekkel agyam szépen elveszítette az irányítást szervezetem felett. Édesanyám először édesapámat riasztotta, aki segített neki a hozzávetőlegesen nyolcvankilenc kilogrammos eldőlő testet a kőre “parkolni”, majd pedig vizet próbált adni nekem, mivel külsőleg nem látszott, hogy “nincsenek nálam otthon”. Ekkor a félrecsurgó víz hatására szervezetem újra szinkronba került a központi egységgel – ehhez hasonló jelenséget tapasztaltak gyermekkoromban is, a víz akkor is segített.

Kellett egy kis idő, amíg teljesen felfogtam, hogy épp visszatértem – most, így, vasárnap reggel. Hogy honnan, az nem bizonyos, ám a megszerzett információk alapján nem kaptam levegőt, talán ezért vágta magát az agy energiatakarékos üzemmódba. Ha nem kapok “vízsokkot”… ki tudja, mi lett volna. Mindent más fényben kezdtem látni. Hirtelen ötlettől vezérelve, kimentem az udvarra. Kedvenc, ritkánlátott háziállatunk látványa végtelen örömmel töltött el. Majd később még jobban belegondoltam az egész helyzetbe és elmerítkeztem a vészhelyzetből fakadó hirtelen családi összefogás hangulatában. Kimeríthetetlennek tűnő hullámokként törtek rám a pozitív érzések. Néhány korábbi családon belüli ellentét is varázsütésre negálódott. Ennél jobban még sohasem éreztem magam.

Az orvos szerint ilyesmi előfordulhat, de ha megismétlődik, ki kell vizsgáltatni. Tehát ne feledjétek, ha gürüszemű, elfehéredett, földre zuhanni készülő Zettót láttok, csak öntsétek le egy pohár vízzel és jól visszaváltozik. Komolyan, ez már teljesen fantasy 🙂

Ma reggel megleptem/megjutalmaztam/megajándékoztam magam német rozskenyérrel, osztrák zöld teával, német cukormentes mentolos cukorkával (kellemes önellentmondás:). Hogy ne tűnjek gonosz világfinak: vásároltam még magyar magvas müzli szeletet is – karateedzés előtt és után jól jön majd azzal a kis házi  készítésű teával, amit előző nap gyártottam le. Ami a tegnapot illeti, szokatlanul későn indultam konditerembe. Egy darabon villamossal utaztam, majd leszálltam és sétáltam egy jót. Jelentem, a torkom és a térdem már sokkal jobban van; ám mégis kíméltem őket kissé, ezért a tízperces futás helyett tízperces lassú, meredek hegymászásra állítottam a futópadot. A súlylehúzás és a lábemelgetés viszonylag tűrhetően ment és a pluszban beiktatott felüléssorozatot is túléltem – szakadatlan izmokkal 🙂 Az alkalmat záró zsírégető, fél órán át tartó futás furán piramisos terhelésű síksétálgatássá fajult, a közepén egy erős 10 km/h-s perccel, a végén pedig egy rohamtempós hegymászással. A szauna-szakasz ezúttal rövid volt – még aznap haza akartam érni. Az egész egészségmegőrzési akciót egy egészen hazáig tartó nagy sétával zártam. Szép volt a Duna, szép volt a város. (Jó)néhány víz-, vizelet- és hányástócsát kerülgetnem kellett, mielőtt hazaértem és a motorosok felvágós, dobhártyaszaggató, magamutogatós produkciója is idegesítő volt, de azért összességében jól esett a gyaloglás. Még egy lépéssel közelebb a tökéletesség felé 🙂
 
Egy korláthoz lakatolt kerékpárt én is láttam.