Ma is gyakorlom egy kicsit a magyart, 
hogy ne felejtsem el annyira, mint amennyire azt lehet egy nemmagyar környezetben – írok megint tehát. Sokak örömére, sokak bánatára.
Kedvenc kínaim felé menet a zebránál japán lányokba botlottam, ami nagy meglepetés volt, mert ritkák errefelé. Nagy volt a zaj, ezért csak annyit tudtam kivenni a kommunikációjukból, hogy már enni akarnak és hogy mikor lesz már zöld. Mind a hárman szépen elindultak a zöldön és elkezdtek egy ajtóra mutogatni, hogy majd oda ők bemennek. Gondoltam, biztos valami elegáns étterem, ám kiderült, hogy egy khm.. felnőttbolt.
Később:
G: Hi, how are you? Nice to see you again! Chicken sweet corn soup as usual?
Z: Yes.
G: Then black bean sauce chicken?
Z: No, I’d rather have Thai Green Curry Chicken.
G: With “flied lice”?
Z: Yep. And a coffee please.
G: Eight Euros.
Z: Here you are.
G: Do you have smaller notes please?
Z: No sorry, this is all I’ve got.
G: Oh, OK. … Well, sorry for giving you 5 Euro notes.
Z: No problem 
Már kicsit jobban vagyok, jót tett, 
hogy elaludtam (persze most kések meg minden:). Hajnalig fejlesztettem egy magyar megrendelőnek: azelőtt keresett meg, hogy elhagytam volna hazánkat. Jó sokáig elhúzódott, ám erre előre felhívtam figyelmét, így nem lehet gond. Még van jópár közösségi project, szóval azt hiszem, nem fogok unatkozni
Most meg már megint a házban vagyok, messze a munkahelytől. Odabent kezdenek kirajzolódni a dolgok körvonalai. Még azt hittem, sokat kértem az interjún.. Hát fenét, ez egy elég komoly fejlesztési pozíció, nulla beosztottal, de hatalmas mozgástérrel és persze felelősséggel. A cég – skót módon – mindent maga old meg, így pl az állást is közvetítők bevonása nélkül hirdették meg. Mint kiderült, egyetlen jelölt sem értett a környezethez (ahogy én sem), de nekem volt a legnagyobb IT-s tapasztalatom. A cég eddigi fennállása alatt az első magyar alkalmazott vagyok, így illene összeszednem magam és a hatalmas ismeretlen megtanulandót apró, logikus módon felépített kisebb tudásfalatokként felfogni. Ez a szemlélet vagy megoldás sokat segít; akkor kiváltképp, ha nem akar beleőrülni az ember fia. Tudjuk, hogy a nemtudás tudása a tudás kezdete, de azért hogy ennyi egyből az ember arcába.. Hétfőtől lesz kényelmes fotelszékem is, ami azért egy főfejlesztői álláshoz már illik is
Esik. Vigasztalhatatlanul. 
A busz – a hétfő és az esős idő ellenére – nem volt zsúfolt, ülőhelyem is van. Épp azt üvölti egy együttes teljes beleéléssel, hogy “Shine-shine-shine” (nem, nem az angol sájnról van szó, inkább a japán sinéről – ha már így fonetizálunk jobbra-balra), körülbelül ilyen is a hangulatom – hihetetlen tény, hogy jó érzés.
Már megint este van. Azon gondolkodtam, hogy otthon a végállomásról induló buszok azért általában megvárnak, ha látják, hogy két méterre vagyok tőlük és futok feléjük. Itt meg épp hogy általában nem. Így is erőltetett menetben igyekeztem a munkahelyről a végállomás felé, hogy a húszperces szintidőt tizenkettőre szorítsam – ez ilyen betegen nem is rossz eredmény, főleg, hogy közben szédültem párszor (csak megrázogattam kissé a fejem és siettem tovább). Végül kitolt velem a sofőr, ám nem adtam fel: korábbi megfigyeléseim alapján tudtam, hogy a következő megálló viszonylag közel van, ezért nekilendültem. 42.53 másodpercig futottam súlyos ballonomban, hordtáskámmal vállamon – egyszóval teljes menetfelszerelésben. Ekkor már egyáltalán nem szédültem és meg is nyugodhattam: tömve volt a megálló wannabe utasokkal és az oszlopon ott díszelgett a 41C karakterkombináció. Ráadásul a busz is ráfutott egy csúnya pirosra, így gondolatban vállon veregethettem magam és elsőként intettem le defiáns megelégedettséggel a vasszörnyeteget.
You’d better not mess with a Hungarian next time..
Két héttel megérkezésem után sikerült elhelyezkednem. Az első három céges interjú után két cég is lecsapott rám, ami állítólag ritka kimenetel. Nemet mondtam a hajcsárcégnek (amely pályakezdőket alkalmaz igazán kezdő fizetésért) és elfogadtam a belvárosi fejlesztői állásajánlatot +50%-ért. Itt megjegyzendő, hogy az is pályakezdőnek számít, aki Magyarországon már ledolgozott mondjuk hét évet, ám itt még egyet sem.
Rengeteg mindent akartam írni, csak megakadályozott az a tény, 
hogy 13 óra megy el a munkával és a járulékos tevékenységekkel (városok közötti és városon belüli utazás, elkülönített ebédszünet). Maga a munkaidő 9.5 óra, melyből egy óra ebédre, ügyintézésre és sétára, ilyesmire használható fel a nap közepén. Az a megoldás kínálkozik, hogy mondjuk a buszon írom a blogot, csak akkor meg tanulnom kell, hogy felzárkózzam. Épp hétvége van és megszokott kiadós sétám közben billentyűzöm szét jobb hüvelykujjam.
Sok érdekes különbség van itt, de amin leginkább mosolyogtam: sima kresz vizsgával lehet vezetni – otthon még durvább lenne a közlekedés, ha ezt bevezetnék.. Igaz ugyan, hogy az előbbi és hozzá hasonló könnyítéseket ellensúlyozzák a szájbarágós és érdekes “ha-vannak-a-túloldalán-ne-hajts-rá-a-sraffozottra” felfestésekkel és például a jelzőlámpás(!) körforgalmakkal. Ettől még vannak deviánsok, ám az átlag óvatosan vezet.. kivéve a taxisokat és a tuning-őrülteket.
A gyalogosok helyzete nem könnyű: ritkán van zöld, rövid ideig és ahhoz is gombot kell nyomkodni. Nem csoda tehát, hogy az emberek inkább átsétálnak az álló autók között, átfutnak a piroson, vagy csak úgy, ahol még lámpa sincs.
Közben vasárnap dél lett, ezért leteszem a virtuálpennát Kellemes további februárt mindenkinek!
* az egyik legjobb beszólás a ‘87-es brit sci-fi sitcomból, a Red Dwarfból