A kötött munkaidőnek az az átka, hogy nem tud az ember elintézni fontos dolgokat szabadság 
felhasználása nélkül. Vagy ha igen, megszólják a kollégák, s egy idő után valamelyik főnök fülébe is juthat a rossz pletyka. Még szerencse, hogy sokmindent munkaidő letelte után is le lehet tudni; mindazonáltal, ha túl sok ilyesmi gyűlik össze, könnyen kialvatlanná válik az ember fia, mely a munkahelyi teljesítményére is kihatással lehet. A hétvégék tehát pihenésre valók. Ám mi van olyankor, amikor a pénzszűke arra kényszerít, hogy ezt a menedéket is feladjuk…
Ha sokminden összejön, blogot írni sincs idő. Egy teljes hónap hosszú idő, az olvasásra éhes nyájas olvasósereg döngeti a képzeletbeli kapukat, új bejegyzést akarnak. Örömhír: a fáklyákat el lehet oltani s a vasvillákat, nomeg esetleges lőfegyvereket is végre le lehet tenni.
A múlt hétvégét otthon töltöttem. Ilyenkor rövid az idő és nagy rohanás az egész. Mindezek ellenére meg kell találni a nyugalmat a kedvenc tevékenységek kiragadott, “megállított” pillanataiban. Ez természetesen nem könnyű, ám ha sikerrel jár az ember, annál nagyobb a felette érzett örvendet.
A leginkább érdekes részlet az volt, amikor kerékpárral felérvén a legmeredekebb utcán a hegygerincre, nem visszafelé indultam el – ahogy szoktam -, hanem végig a gerincen, egy másik útvonalon. Egy ember és a fia vagy unokája jött szembe, fiatal nagyobbfajta kutyájuk is velük volt. Zenét hallgattam, így nem teljesen értettem, hogy azt kérik, álljak meg egy kicsit. A kutya követett utamon, nem tudták visszahívni, ezért megálltam és megsimogattam a fejét. Jól sejtettem, hogy nem fog megharapni. Mindezek után viszont hajlandó volt visszamenni gazdáihoz. Ekkor kezdtem sejteni, hogy mi is volt valójában a kérés és mi volt az oka – ugyanis megköszönték.
Ezen kívül sokminden történt előtte és utána, de a mindennapok agymosása nehézzé teszi a visszaemlékezést, így most itt le is teszem a “tollat” ez alkalomra.