Aki a Magyar Államvasutak szolgáltatásait kívánja igénybe venni – főként télen – az bizonyára 
nagyon elszánt ember, vagy csak egyszerűen nincs autója és pénze benzinre (a hazautazási térítés általában üzemanyagra és kopásra nem szokott kiterjedni). Azt gondolhatnánk, hogy a nemrég ismételten megemelt árú Intercity már csak más tészta… De nem.
Hajnalban indultam útnak, hogy beérjek a munkahelyre nagyjából időben. A vonat elindult és szaxofonkisérettel üdvözölte az utasokat egy magyar, egy angol és egy német hang. Egyrészt: nem szeretem a szaxofont, valahogy kicsit olyan idegesítő hangja van; másrészt: a hangrendszer nem túl jó, ugyanis recsegés közepette csak foszlányokat hallhattunk az egész “műsorszámból”. Inkább hagyták volna ki (alapjában véve is tök bárgyú az egész).
Aztán az IC megállt egy állomáson és ésszerűtlenül sokáig nem indult el. Cserébe a külső ajtók nyitva várták azt a pár embert, aki felszállt; persze végig úgy is maradtak (mármint az ajtók:). Ez nem lett volna gond, ha a közös terű kocsi belső ajtaja be nem ragad. Feltételezhetően kellemesen megfázott mindenki, bár ezt senki sem vette észre, mert az utazóközönség nagy része aludt. Most bezzeg a híres agyonfűtéses gyakorlatnak sem lehettünk tanui. /végül az ajtó mellett ülő hölgy rájött, hogyan lehet az ajtót bezáródásra bírni -> happy end/
Aztán jött az örökzöld téma: az ember nem tudja rendesen elhelyezni a lábait, mert az ablak mellett – vicces dizájn-megfontolásokból kifolyólag – a kocsi fala szépen beszűkül lefelé és a padlóhoz elegáns lekerekítéssel csatlakozik. A szemetes épp úgy van elhelyezve, hogy beüssük térdünket egy-egy hirtelen vonatbillegésre (alapban pedig irritálóan szúr, Damoklész kardját imitáló szemtelenséggel). A négyes ülésblokk “bebetonozott” közös asztala ismételten egy nagy esztelenség – nem rakom fel rá a gépet, mert akkor nem tudok rendesen gépelni, plusz a fél kocsi látja, hogy mit csinálok. Így viszont, hogy szó szerint laptopként használom a masinát, nem tudom megfelelő szögben kinyitni a tetejét. Az asztal tehát zavar; bezárni, lehajtani, felhajtani viszont nem lehet – miért is lehetne? Az persze alap, hogy az üléseket kisebb termetű távolkeletiekre méretezték, nem pedig megtermett magyarokra – bármilyen rokonságban is állunk (pl.) Japán és Kína népével…
Esküszöm a szlovák kocsik ezerszer jobban tervezettek, mint ezek a vackok, amiket ránksóznak a drága hely- és menetjegyért cserébe. Vagy utazhatnék elsőosztályon is, az talán egy fokkal jobb. Az elsőosztályú jegyet viszont nem téríti a cég… Sokszor azt kell gondolnom, hogy csak velünk magyarokkal mer mindenki kitolni.
Szóval ez a helyzet vonatfronton, aki nem hiszi, járjon utána…
Folyt.köv.:
Az is egy kimondottan érdekes dolog, hogy a többszáz kilométerről érkező IC a lehető legmesszebb áll meg az állomáson – lehet cipekedni a távoli kijáratig, utasvadász taxisokat rázva le, lépcsőzve, tovább cipekedve, lépcsőzve, egészen a metróig. Kéregető vagy gyűjtögető ezúttal nem állt utamba; bár nem irigyeltem volna, amilyen lendülettel szoktam ilyenkor közlekedni. Apropó lendület: úgy tűnik, van egy iratlan szabály, miszerint a peronon az embereknek egymás mellett, ugyanolyan sebességgel kell vonulniok, szinte lehetetlenné téve ezáltal az előzést. Ide is sávok kellenének; a mozgójárdát meg sem merném említeni – eszembe jut, melyik országban is járunk.
A metró épp az orrom előtt távozott, ezért kicsit lazábbra vehettem az ütemet (a következő viszont hamar követte, ez egy pirospont). A metróperon padján egy hajléktalan aludt – egy pillanatra belegondoltam, mi lett volna, ha a Mátrixban járok, de csak nem érkezett meg Kovács ügynök és senki sem lövöldözött telefonkagylókra…
Az albérlet felé sem játék és mese az út: a súlyos, kerekes nagybőrönd és a válltáska transzportálása komoly erőfeszítések árán realizálható. A hírnyúzókban k3y által csak demszkájnak titulált entitás gondolatbeli emlegetése ezúttal sem maradt el, amikor akadálymentesítetlen (gyakorlatilag 30 centis padkájú) gyalogátkelőhelyen kellett áthaladnom.
Az albérletben melegvíz hiánya fogadott, írtam pár sort egy cetlire – üzenet gyanánt. A megszokott reggeli fürdő – érthető okokból – sajnos elmaradt. Ráadásul a metrón csak sokára szabadult fel padszéli terület (a pad szélétől 3 összefüggő ülőhely), így nem tudtam olyan sokat pihenni (pedig jól jött volna: ötkor keltem).
Most, ahogy így újra átolvastam a szöveget, pontosítanom kell. Nem, nem szoktam a metróülésen feküdni, mint ahogy azt az első bejegyzések egyikében említett illető tette. Egyszerűen csak szükséges egy alapvető személyes tér. Na, ezért nem szeretem a tömegközlekedést…
