Épp a reptér érkezési részlegében várakozom és hajnali fél négy múlt pár perccel. (Bocsánat, bocsánat, fél öt, csak már kezdek rászokni az itteni szlengre, ami azon alapul, hogy fél órával múlt négy.) No nem azért ücsörgök itt, mert érkezne bármelyik nemlétező amerikai nagybácsim. Az ok egészen prózai és egyszerű: a kocsikölcsönző még nem nyitott ki, ám én hat órával az elvárt leadás előtt szándékoztam visszaszolgáltatni a nagyszerű, idei évjáratú 1.9 TDI-s Passatot (nem annyira harap, mint a múltkori (állítólag csak) 1.3-as vadiúj Astra és a végsebessége is csak 15-tel jobb, de azért megteszi). Hosszú bringaút áll még előttem, hogy ágyba kerülhessek, de ne rohanjunk ennyire előre. Az egész szombat reggel kezdődött..
Lássuk tehát: szombaton felkeltem és tíz előtt a reptérre érkeztem, hogy átvegyem az előre lefoglalt kocsit. Amikor a munkahelyen pénteken megrendeltem két project közötti szünetben, a főnök távollétében, csak annyit tudtam, hogy Toyota Avensis vagy hasonló kategóriájú lesz. A pultnál megtudtam, hogy egy idei gyártású VW Passat 1.9 TDI (aranyszínű). Nagyon örültem, mert – ahogy a bevezetőben is említettem -, Mac-ék látogatásakor egy vadi új, kisebb motor-űrtérfogatú Opel Astrát kaptam, ami nagyon szépen harapott. Balga módon arra gondoltam, ez majd jobban fog ugrani, ám nem gondoltam bele abba, amit sokan mondogattak eddig: a térfogat leginkább a végsebességben mutatkozik, a gyorsulás pedig javarészt a technológiától és a finomhangolástól függ (hülye vagyok a motorokhoz, bárki bátran javítson ki, plz). Ebben a kocsiban nem volt “softchipelési” lehetőség, tehát nem találtam még csak nyomát sem, hogy sportos, túra és egyéb módok között lehetne váltogatni. A menetviselkedését leginkább takarékosnak aposztrofálnám. De egyelőre elég a kényelmes és erős uszály paramétereinek részletezéséből, térjünk a lényegre.
A fővároshoz közeli kisvárosban élő barátaim, Zokka és Bea épp akkor érkeztek meg, amikor átvettem a papírokat, amivel a kulcsot vehettem át az átvételi irodánál (még nem állt elő akkorra a kocsi, mert a szervízből hozták épp). Rendesek voltak és vettek nekem reggelit, amíg én a találkozásunk után Beától kapott extra lakattal a parkolóházban korláthoz rögzítettem a bringát, amivel a repteret félig megkerülve negyven percen belül ideértem albérletemből. Átvettük a kocsit és nekivágtunk az útnak. Közben ettünk, ittunk, eltévedtünk (Philippa, az iGo (navigációs program) navigátorlánya jópárszor megtréfált minket), megálltunk, nézelődtünk. Az út felénél rájöttem, hogy a paramétereknél a járművet biciklin felejtettem, nem is csoda, hogy mindenféle hatodrangú utakra vitt minket óriási kerülővel, ahelyett, hogy az autopályára irányított volna. Persze így sem biztos, hogy túl sokat veszítettünk időben.
Hét óra alatt értünk végül a sziklákhoz (közben egy torony és néhány rom körüli sírkertnél is megálltunk, mely körül bocik legeltek) és közben a telefonom le is merült (amin a navi program futott). Mivel autós töltőm nem volt ( mint utólag kiderült, egyik szivargyújtó sem működött egyébként sem – errefelé divat lehet kikötni, kiiktatni, mert nagyon félnek a tűzveszélyes dolgoktól 🙂 ), sem pedig pótakksim, kénytelenek voltunk a nap állása alapján tippelgetni és ritkán felbukkanó emberek irányadására hagyatkozni. Ugyanis térképet sem hozott egyikünk sem, hiszen van dzsípíesz 🙂 Az egyik helyen egy idős brit házaspárra akadtunk, akiknek a kiejtése gyönyörűséges brit volt ( míly meglepő, ugye? 🙂 ). Megkérdeztük, hogyan kell eljutni a sziklákhoz; és tudták. Megkérdeztük, hol van a nemzeti park, amit útba akartunk ejteni odafelé menet: körbemutattak, hogy itt vagyunk a kellős közepén 🙂
Ezután már csak egy fűnyírós ember segítségét kellett kérnünk és meg is érkeztünk a sziklákhoz. Nagyon szépek voltak, készült sok kép is, de nem az én gépemmel, mert annak az akksija már régóta “porzott”, sőt.. Jól megszegtük a rendszabályokat és a látogatóknak kijelölt területen túlra is merészkedtünk. Persze nem voltunk ezzel egyedül: a világ számtalan országából érkezett turista példáját követtük, ahogy mások a miénket 🙂
Mielőtt a parkolóba visszaindultunk volna, lapos, miniatűr háztetőknek tűnő kőpadokon ugrálva ( teljesen ninja-hangulat volt 🙂 ) közelharcot szimuláltunk, egy arra járó, brazilnak tippelt turista feltett kézzel megállt és nagyon jól adta elő a “csak engem ne bántsatok” gesztikulációját. A parkolóba visszaérve Beénak és Zokkának megengedtem, hogy menjenek pár kört a nagyszerű túraautóval, majd elindultunk a helyesnek vélt irányban. Az említett turista és társai épp akkor jöttek velünk szemben, amikor már távozófélben voltunk. Pár perc múlva megfordultam, mert sikerült meggyőznöm a többieket, hogy rossz irányban haladunk. Ezután ismét láttuk a turistákat, amikor leelőztük őket kerékpárjaikat hajtva. Volt még egy megállás, ahol a naplementét fényképezték, akiknek még volt energiájuk a gépeik részére.
Visszafelé azt hittem, tudom az utat (az előző bekezdésben említett helyen viszont tényleg jobb volt, hogy megfordultunk). Arra emlékeztem ugyanis, az egyik város egy másik, majdnem útbaeső várostól keletre, a fővárossal “egyvonalban” leledzik. Viszont, mint utóbb kiderült, egy harmadik várossal van “egyvonalban”, és a képzeletbeli vonaltól jóval délebbre. Mindez onnan derült ki, hogy egy benzinkúton vettem egy térképet (miután egy SuperMac’s-ben megálltunk étkezni). Amikor leparkoltam, arra lettem figyelmes, hogy egy rendőrautó is begördül. Már készültem a bírságra, ugyanis kicsit szabálytalanul kanyarodtam be a létesítmény területére, ám az egyenruhás csak harapnivalóért – vélhetően, a sztereotípiák mentén haladva fánkért 🙂 – ugrott be. Amikor távozni készült, épp akkor léptem volna be. Az ajtót az ellenkező irányban próbálta mozdítani, mint amit a felirat sugallt, ezért előzékenyen kinyitottam neki inkább, amit meg is köszönt. Miután sorra kerültem, megkérdeztem a “plexipáncél” mögé zárkózott személyzetet, árulnak-e térképet. Előzékenyen kitört önkéntes börtönéből és a bejárathoz közel lévő újságok mögül előkotort egy viharvert autóstérképet. Csak tíz euró volt, többre számítottam. A kocsiban elkezdtük lapozgatni, ám ekkor fény derült arra, hogy nemcsak hogy ázott, egyes lapok össze is voltak ragadva. Visszavittem és a sorban állók közül a soron következőnek szóltam, csak kérdezek valamit a térképpel kapcsolatban a lánytól. Mutatta, hogy ő meg vett valamit. Erre megismételtem, hogy csak a térképpel kapcsolatban valamit gyorsan. Azt mondta, pillanat, csak kifizeti a cuccait. Szem előtt tartva, hogy a kocsiban várakozó utastársaim haza akartak már jutni, mégpedig minél hamarabb, optimalizálás gyanánt sarkon fordultam és kérdezés nélkül előkotortam egy ép térképet, majd visszasétáltam a pénztárhoz. Akkorra a sor már el is fogyott. Mondtam a lánynak, hogy mi a helyzet és odaadtam neki az eredetileg megkapott példányt. Bólogatott én pedig kisétáltam, beültem a kocsiba és kitaláltuk merre kellene mennünk. Philippa helyett most Bea volt a navigátor és jól is csinálta.
Kicsit rossz úgy vezetni, hogy az ember fia az egyetlen, aki nem alszik és nincs kihez szólni. Most viszont ez történt, ám a fővárostól kb 160 km-re felébredt Zokka, így azért volt, aki tudta tesztelni, nem alszom-e el. Nem is sikerült volna az elszenderedés, tekintve, hogy egy kúton bedobtam egy energiaitalt és jól be is tankoltam belőle, gondolva a későbbiekre. A fővárosban nem mentem rá a körgyűrűre (őrült módon egyetlen egy pontján hídpénzt szed az a vállalkozó, aki azt a szakaszt építette), viszont egy darabig úgy éreztem, eltévedtem. Nagy kő esett le a szívemről, amikor felismertem az éjszakai főváros egyik jellegzetes részét, ahonnan viszont már nagyon is jól ismertem az utat ( addig csak az irányérzék vezérelt 🙂 ). Meglepő volt egyébként, mennyire emlékeztetett pár helyen így éjszaka a teljesen különbözőnek hitt város az oly jól ismert Budapestünkre.
Sikerült megérkezni a teszkóba, ahol különböző dolgokat kerestünk. Zokka sajnos nem lelt sört, de – mint kiderült – éjszaka az egész országban sehol sem árulnak. Vettem gázolajat (teletankoltam a “szekeret”), csak 55 euróba került, pedig 600 km-t vezettem ezalatt a 18 óra alatt. A fogyasztás 6.666 volt, mondom én, hogy egész gazdaságos kis gépezet ez 🙂 Azt nem is említettem, hogy hazafelé jövet végig tempomatoztam, ami egy nagyszerű kényelmi elem.
Ezután hazavittem mindenkit, majd a reptérre hajtottam. Senki sem volt a kölcsönző leadóhelyén, de a központi pultnál sem, a bringa szerencsére érintetlen, így már nem aggódom semmi miatt. Baromság lenne hazamenni, pár órát aludni, majd újra idehajtani, hogy leadhassam a kocsit. Mint megtudtam, nemsokára nyitnak a kölcsönzők, így érdemes kivárni – ráadásul addig megírhattam ezt az irományt, amit akár összefoglalónak is nevezhetünk. Ahogy elnézem, már egyik-másik kezd nyitni; megyek lassan, megnézem, kell-e még itt dekkolnom.
Érdekes statisztika: amíg ezt az írást elkészítettem, lemerítettem egy akksit és már a pótakksit koptatom. A publikálást – úgy döntöttem – majd otthonról végzem el, miután kialudtam magam. Jó nap volt ez a mai! (tegnapi)