Zetto.hu

Tegnap délután elkezdtem programozgatni. Úgy belemélyedtem a PHP és a MySQL világába, annyira sok új ötlet rohamozott meg, hogy egy régebbi rendszert nemcsak hogy átoptimáltam; sokkal komplexebb funkcionalitásúvá tettem, mint ahogy hagytam pár hónapja (biztos egyfajta perverzitásnak számít, ha az embert boldoggá teszi a szoftverfejlesztés:). Kőbaltából atomrakétát, mondhatnánk, ha nagyképűek lennénk – de nem mondjuk 🙂
 
Hajnali kettőkor zuhantam az ágyba, a végtagjaim már szinte fájtak a sok üléstől és az agyam sem volt élesebb a bulldózernél. Négy óra alvás után ébredeznem kellett, mert időben az állomásra szerettem volna érni, hogy elérjem az IC-t. Szóval volt időm reggelizni, kómázni meg zuhanyozni bőven… A bőröndre szinte rá kellett ülni, hogy be lehessen zárni – ezt leszámítva minden olajozottan ment. Megérkezve a fővárosba kissé megpihentem – kirámoltam szépen a bőröndöt, elrendeztem mindent, vettem egy forró fürdőt, majd célba vettem munkahelyem, hogy beérjek a félnapomra. Egy fél nap szabadságom bánta ezt az egészet, de nem számít – senkinek sem kívánom, hogy március idusán vonatozgasson. Egyrészt nagy a tömeg, másrészt meg mégis csak egy nagyon fontos ünnep, amit nem szabad egész napos idegeskedéssel tölteni, ami a készüléssel jár.
 
Végre tavasz van. Az olyannyira kedvelt bélelt ballonkabátot le kellett cserélnem egy egyszerűbb darabra. Még ebben is izzadtam egy kissé, ezért már a boltba irodai öltözetben léptem át.
A karate nagyon hasznos volt kialvatlanságom ellen, bár ez nem szokott jellemző lenni. Valami köze lehet mindebben a sokkal kellemesebb időnek, talán több az energiám is. A ballon súlyától megszabadulva, már-már súlytalannak érzem magam néha az utcán közlekedve. Azért mégsem volt olyan hülyeség, amit a Dragonball Z szereplői kitaláltak (vagyis inkább a rendező vagy a forgatókönyv-író) – igaz, hogy ők súlyozott karpántokat meg cipőket (meg fene tudja, még mit (ja igen, turbánt is)) alkalmaztak.

Sikerült. Feljutni a legmeredekebb utcán, természetesen. Nem volt a terveim közt ez a váratlan előrelépési kísérlet, teljesen spontán döntés volt. Ehhez néhány tényező hozzájárulhatott; az egyik az a frusztráltság volt, amit az váltott ki, hogy bringával “meg lehetett fulladni” a parkban. Majdnem minden négyzetméterre esett egy gyalogos, szinte.
 
Érdekes “párbeszéd”:
Óvatos és ésszerű anyuka gyermekeinek: “Vigyázzatok!”
Idősödő apuka vagy nagypapa csak úgy a semmibe: “Ő vigyázzon, ő van biciklivel.”

• parkokban gyök kettővel szoktam menni, hiszen az nem csak a kerekeseké (sőt, élénken él emlékeim közt, amikor még húsz éve ugyanabban a parkban a rendőr felszólította a kerékpárost, hogy eressze ki a levegőt a kerekekből és csak tolva közlekedjen!), így azt sem lehet mondani, hogy száguldozom
• kíváncsi lennék, kinek könnyebb manővereznie: a gyalogosnak vagy a minimálsebességű kerékpárosnak
• a bringások (főleg ha egyedül vannak) nem állják el az egész utat, a gyalogosok meg általában igen
• egyesek számára ismeretlen fogalom a békés együttélés és kooperáció

A másik ok az új zene, valami triphop trance-szerűség, nem tudom pontosan. Mindegy, a lényeg az, hogy legyőztem a mumust, feltekertem a környék leggyilkosabb utcáján. A lefelé száguldás ismét nagyszerű élménynek bizonyult – óvatos duhajságom alátámasztja viszont az a tény, hogy az egész út ideje alatti maximális sebességem 41 km/h volt, amit emlékezetem szerint a sokkal enyhébben lejtő gyorsulási szakaszon értem el.
 
Mesélhetnék még az óvatlan és gondatlan gyalogosokról oda- és visszaúton, azonban lazaságuk eltörpül azon autósé mellett, aki elkaszált volna, ha egy kicsit korábban érkezem a kereszteződésbe. Vígan hajtott át a “stoptáblán” – amikor elhúzott előttem, a pirosló fémnyolcszög irányába mutatva kiáltottam: “Elsőbbségadás!” (és még enyhe voltam, hiszen “állj, elsőbbségadás kötelező” tábláról volt szó). Kétlem, hogy meghallotta volna; az ilyen bunkók csutkára tekerve hallgatják a zenét a kocsijukban…
 
Sátánváros ennél ezerszer rosszabb, és holnap reggel (én őrült) épp oda utazom…

Délután öt után szálltam nyeregbe – ismét meglátogattam kerékpárommal a nagyjából 6-7 kilométerre található parkot és a hozzá tartozó tavat, melyet hegyoldali erdősáv szegélyez. A szél ezúttal enyhébb volt, még a negyven kmph-t is sikerült elérnem a gyosszakaszon. A gyalogosok továbbra is figyelmetlenek, amikor a kerékpárúton korzóznak – dehát ez nem újkeletű dolog.
 
A parkon erősen látszott a tavasz előretörése; a jégpáncél-szakaszok nagyjából elolvadtak, és mintha most még több látogató lett volna. Nos, sajnos a kedvenc padomat is elfoglalta egy szerelmespár, ezért kénytelen voltam egy másikon letelepedni.
Az énekesmadarak élénkebbek és úgy általában minden élettelibb volt. Ücsörgésemtől feltöltődve elindultam, hogy ezúttal feljussak a hegyláb gerincére. A kegyetlen akadálynak számító utca helyett egy kerülőutat használtam, ám ez sem bizonyult tökéletes megoldásnak, ugyanis az utca csak a közepéig volt aszfaltozott, onnan sáros kavics, majd pedig jégpáncél következett. Mivel nem akartam elesni, tolva voltam kénytelen venni a váratlan akadályt.
 
Az utca maradék részén már bringával hajtottam át; a sáros részt követően az említett kihagyott utca következett, igaz ugyan, hogy csak a vége, ami piskótának számít. Erőfeszítéseim jutalmaként, visszafordulva megtekinthettem egy másik gyönyörű hegyoldalt a lenyugvó nap fényében fürödve (ez a jutalmazás dolog már szokásommá vált rég). Úgy döntöttem, hogy ugyanazon az oldalon hagyom el a gerincet, amelyiken felkapaszkodtam rá (régi szokás szerint a másik oldalon távoznék, kalandos, hegyvölgyes útvonalon – majd pedig egy külső városrészre érkezve másfelé indulnék haza lakóhelyem felé).
 
Aki még nem száguldott biciklivel lejtőn lefelé, nem tudja, milyen nagyszerűen felemelő dolog. Persze végig a fékeken volt a kezem és erősen mérsékeltem féktelen száguldásom. Azért mégis adrenalinszint-növelő élmény az ilyesmi – anyám szerint ritkábban kellene néznem az Extreme-et :). A már oly sokszor emlegetett meredek utca aszfaltja tiszta volt és száraz, ám az azt követő keresztutca erősen hordalékos. A lejtőn való gurulás végén kissé meglepő látvány fogadott: egy 10-20 fős társaság az egyébként széles utcán lefelé bandukolva korzózott – teljesen figyelmetlenül és az utat szinte teljesen elzárva! Azért sikerült megtalálni a rést…
 
Egy gyalogos és három gyalogoscsoport is pirospontot érdemel: visszafelé a gyorsulószakaszon időben észlelték a csengetést és félre is húzódtak, ahogy normális lenne. Viszont azon a szakaszon, ahol van járda is, a gyalogszerrel közlekedő embereknek nem a kerékpárutat kellene használniok (ez állítólag egy hivatalos állásfoglalás, de az is lehet, hogy rendszabály), viszont lusták (megspórolnak vele kb. 5 métert…) és teljesen összevissza, hordában özönlik el a bringások számára épített pályát – miután a buszról leszállva lakhelyük felé sietnek. Félre sem állnak, csak jönnek, mint egy tehéncsorda. A deszkások pedig az – egy lépcsősort “kettétörve” haladó – pályán lévő zebrára csúszkálnak a drága pénzen felszerelt és lefestett korlátokon. Ha nem figyel az ember, feldöntheti az oldalról érkező megállíthatatlan erő.
 
Mindig figyelni kell, mindig (én is ezért kerültem el a felvázolt rémalternetívát).

Szép volt ma az idő, ráadásul itthon is vagyok épp szülővárosomban, elugrottam hát bringázni pár tíz perccel dél előtt. Egy dologgal nem számoltam azonban; a hirtelen felmelegedés következtében az idő kimondottan szeles volt. Természetesen a széldzseki mindezek fényében jó választásnak tűnt, viszont még Rammstein zenéje sem segített azon, hogy a váratlan – és kívánt irányommal még közel sem megegyező – extra erővektorok megnövelték az általam “generált” – a megszokott eredővektor fenntartásához szükséges – erővektor abszolút értékét. (Kevésbé tudományosan fogalmazva: nagyon fújt a szél, ezért sokkal jobban kellett tekernem, ha ugyanúgy akartam szakítani, mint általában – és én úgy akartam.) Ez persze azt eredményezte, hogy a műanyag borításba belesültem rendesen. Sebaj, hiszen zsírégetés a cél, nemde? 🙂 A rossz idő miatt morcos lettem, mivel azon a szakaszon, ahol sebességrekordokat szoktam dönteni, szinte csigalassúsággal vánszorogtam lejtőn lefelé…
 
Megérkeztem a parkba, ahová igyekeztem. Itt megtapasztalhattam, milyen mókás dolog a jégbringázás. A lényeg az, hogy amikor jeges rész vagy jégpáncél következik, nem szabad hajtani, sem pedig a korányt mozgatni.
Rengetegszer jártam már a parkban, tavaly nyáron sokszor hajnalban felkeltem, hogy kimehessek és leüljek a kedvenc padomra, ahonnan a vizimadarakat bámultam, meg a melegvizű tóról felszálló párát. Körülvett a természet és a madarak kellemes éneke elfeledtetett velem minden problémát.

Most is jó volt feltöltődni. Meglepően sok látogatója volt a helynek, a rossz idő ellenére. Pihenésem után újfent felkerekedtem és elkezdtem pár hónapos visszaszoktató erőnléti edzéstervem. A cél az, hogy újra képes legyek arra, amit nyáron – ha nem is vígan és dalolva – teljesíteni tudtam; a közeli hegyláb legmagasabb pontjára feltekerni a lehető legmeredekebb utcák érintésével. Ma a magasságot 90%-ban teljesítettem, de a meredekségéhez képest gyötrően hosszú pokolutcát ezúttal kihagytam (januárban balga módon nekivágtam, de a hideg levegőben tönkrevágtam vele a torkom, mert ugye a szakasz teljesítése közben lábat letenni szigorúan tilos). Legközelebb kerülőúton fel fogok jutni a gerincre, ám a mumusutcát későbbre tartogatom, amikor edzettebbek lesznek a lábaim és a levegő is ehetőbb lesz 🙂

Ennekutána elindultam hazafelé, enyhe emelkedőn 3/7-esben – azaz a legnehezebb áttételkombinációval – zúztam az aszfaltot. Amikor egy lámpánál álltam és az zöldre váltott, egy másik kerékpáros lendületből leelőzött. Ezen ténynek és az adrenalinpumpáló zenének köszönhetően azonnal visszaelőztem és a kerékpárút legmeredekebb emelkedőjén (a másik irányban ugyebár az említett rekorddöntő szakasz) olyan sebességgel száguldottam végig, mint eddig még sohasem.

Sikeresen hazaérkeztem és még bőven volt időm, hogy egy fürdőt véve felkészüljek a vasárnap délutáni üzleti megbeszélésre. Erre a japán nagyjából annyit mondana: isogashii, isogashii…

Ma training volt a munkahelyen. Így a szivességből bevállalt, hatodmilliónyi rekordot érintő adatfeldolgozási kódolással alig haladtam. Minden esetre szóltam a lánynak, hogy csúszás lesz. Az ebédszünetben kicsit bevásároltam az elkövetkezendő pár napra, de munka után egyből karateedzésre indultam, így csak most fogom kipakolni a táskából a sok élelmiszert, blogírás után/közben. (Épp olvasgattam a leveleimet, köztük találtam egy gyöngyszemet: kaptam egy nagyon jó kis jpeget, ügyesen exponált életkép. Hiába no, gyorsak a madarak 🙂

Nem utolsó dolog munka után egy kis testmozgás. Egy két és fél órás harcművészeti edzés pedig kimondottan kellemes. Mármint a legvégén, amikor kifújhatja magát az ember fia/lánya (mert vannak ám lányok is edzésen) és szétterjed a testben a kellemes kimerültség. Nem is volt olyan nagy hülyeség ez a Harcosok klubja – a térdeim eléggé kivannak (plusz néhol a kontrol nélküli bevitt találatok helye fáj kissé), ám mégis jól érzem magam.

Szerencse, hogy vannak, akik kocsival közlekednek és épp arra mennek haza, amerre én. Egy rövidebb kocsikázás után sétáltam egy jót és ma viszonylag hamar hazaértem. Ritkaság 🙂

Több, mint hatodmillió (kb. 177e) rekordot tartalmazó táblát hoztam létre a munkahelyemen. Amikor viszont meg akartam szüntetni (drop), kicsit megfeküdt a mysql szerver egyik modulja. Bocs mindenki…
Fél ötkor akartam lelépni a melóból, de egy lánnyal való tárgyalás miatt ez egy kissé csúszott 🙂

A Keletiben át- és megvettem az előrendelt helyjegyeket haza meg vissza, aztán megtekintettem az új forgalmi rendet és az építési területet. Kipróbáltam a hetes buszt is, szokatlanul kevesen voltak rajta és elég kényelmes is volt (ritkán utazom buszon, inkább metró, esetleg villamos). Azt terveztem, hogy majd hatkor jól elindulok a kondícionáló-terembe, ám csak 18:50 körül sikerült. Kétszer még vissza is fordultam, mert elfelejtettem valamit. Sebaj, minden tökéletes lett a végén.

A mérsékelten hosszú utazás végeztével egy éjjelnappaliban beszerzett műzli szelet birtokában megérkeztem az objektumba. Azt reméltem, ma ismét lesz majd a lány, akiről k3y-nak meséltem (2005.03.06/21:29), de sajnos nem így történt. A hasznos önsanyargatás után úgy döntöttem, élek a bérlethez járó szaunakomplexum-használati jogosultsággal. Nem gondoltam, hogy igaz lehet az ilyesmi, ám kiderült, hogy az egyik lány csupán egy szál nagytörölközőben ücsörgött barátnőjével az egyik nyugágyon – a szaunában utolsó “ruhadarabjától” is megszabadult. Feltételezhetően sokkal egészségesebb teljes bőrfelülettel élvezni a szauna áldásos hatását.

Az utolsó metró hazahozott, még jó, hogy elértem.
Ma is egészségesebb lettem egy fokkal. S ez jó.