Zetto.hu

Amikor a munkanapokat csak annyi különbözteti meg a hétvégétől meg az egyéb ünnepnapoktól, hogy keresnek-e reggel az ügynökök telefonon, kicsit összefolyik minden. Még akkor is, ha az ember elfoglalja magát; dolgozik az álláskeresésen, edzésre jár, felzárkózik az olvasmányokkal – magyarul hasznosan foglalja el magát – jelentőségüket veszítik a hangsúlyok, a prioritások, a korábban megszokott értelmes tevékenységek. Ráadásul itt a tél és az önfeledt összevissza bringázás is enyhén kizárttá válik, ami egyrészt elrontja a mókát, másrészt pedig nehezebben megközelíthetővé teszi a bejáratott egyetemi klubokat. Még jó, hogy hazaugrom tíz napra novemberben 🙂

Tegnap éjszaka a Zokkával és Beával való találkozásom után kimentem a tengerpartra, ahol egy patak folyik a tengerbe (vagyis inkább ma hajnalban). Elkezdtem terelgetni a medret, hogy egy korábban Zokkával elkezdett nagygátat tehermentesítsek további megerősítés végett. Megnyugtató, ugyanakkor mozgalmas folyamat a mederszabályozás: nehéz kordában tartani a természetet. Kimerítő, ám eredményes tevékenység volt. Hajnali 1-2 környékén értem oda és fél hét körül indultam haza (mindkettő GMT), minden tagom sajog azóta is, de legalább volt egy kis sikerélményem. Belegondoltam, mennyire nehéz a természet ellen küzdeni: egész idő alatt azon gondolkodtam, hogy elvesztettük a kutyánkat tizenhét éves korában (2008. október 17-én, pénteken) és nem tehettünk semmit a helyzet ellen. Ugyanakkor kétszer is sikerült előzőleg visszahozni a halál torkából. Kicsit olyan ez, mint a folyamszabályozás.

Igen, ez egy nekrológ. Szerencsére eddig még nem kellett ilyet írnom. Most viszont igen és valószínűleg vacak is lesz. Hát lássuk.

Blackie-t az elkövetkezendő hetek folyamán valamikor eutanáziában részesítik. Vélhetően olyan napon, amikor az időjárás kedvező lesz, ugyanis egy erdei háziállat-temetőben nyer majd örök nyugalmat. Esőben pedig elég rossz ásni és temetni. Sajnos nem lehetek majd jelen, hogy közösen vitelezzük ki családommal mindezt. Azt hiszem, az a legkevesebb tehát, amit tehetek, hogy emléket állítok egy kutyának, akit Blackie-nek hívnak.

Blackie 1991-ben látta meg a napvilágot szomszédunk telkén, ahonnan Misi bácsi a házához hozta testvérével egyetemben. Édesanyjuk egy kóbor puli volt, ám mindketten más genetikai vonásokat viseltek magukon. Magunkhoz vettük mindkét kutyust, ám Blackie és Kopi csak rövid ideig örülhettek egymás társaságának. Utóbbit anyu egyik kolléganője kapta meg, a nevet is talán ő adta neki – vagy mi, már nem emlékszem. Sajnos Kopi nem élt sokáig: egyszer rossz oldalon ugrott ki a kocsijukból és elütötte egy autó.

Blackie a színe miatt kapta nevét és bár testvére is fekete volt, az ő neve arra való utalás volt, hogy korántsem volt olyan bundája, mint a mi kutyusunknak. Blackie egyébként egy mudi keverék és nagyon szívós teremtmény. Kétszer is közel járt a halálhoz, de simán megúszta. Egyszer tüdőgyulladást kapott és a tüdeje majdhogynem vízben állt, máskor pedig elkapott valamit, ami megtámadta a középfülét. Ez utóbbi komolyabb volt és 2004-ben történt. Szegény kutya szemei jojóztak az idegi alapú támadás miatt, de a kezelés végül jócskán javított állapotán – így velünk maradt még további négy évig.

( http://www.youtube.com/watch?v=v8TkxxXfpWg )

Érdekes és elgondolkodtató dolog, hogy amikor hozzánk került, Blackie nem látott és a lépcsőt is újabb tégla-fokokkal kellett kiegészítenünk, hogy közlekedhessen rajta. Annak fényében válik ez elgondolkodtatóvá, hogy jelenleg sem túl jó a látása és segítség nélkül nem tud lépcsőzni.

Ezt így végigolvasva rá kell jönnöm, valóban vacak írás lett. Méltatlan és kegyeletsértő. Nomeg persze beteg, abszurd – remélhetőleg morbid azért nem. Ja és persze eleve hol szokás még élőkről nekrológot írni?

Dehát fenébe is, félre a konvenciókkal.