Épp online traininget kellene vennem. Egész nap, minden nap mostanában. Le kell porolni a múlt évezredben szerzett tudás egy részét – azok a szép egyetemi évek… A nosztalgia nem csak a nem technikai jellegű végzettségűek kiváltsága. Amikor pár éve utaztam a vonaton, fiatal, talán szinte frissenvégzett 
közgazdász illetve médiaszakemberekkel (meg talán egyéb nem technikai terület is akadt) voltam összezárva. Már kezdtem örülni, hogy végre értelmesen elbeszélgethetek hozzám hasonló sorstársakkal, amikor a régi számítógépekre terelődött a szó. Mihelyt a Plus4-et (és hasonlókat) egy mondatban említettem a nosztalgiával, nagyon furcsán kezdtek nézni. Nem is tudom, hogy gondolatban kinevettek vagy felnégyeltek, ám megosztották velem nézetüket, miszerint fölöttébb morbid dolog technikai dolgokkal kapcsolatba hozni a nosztalgiát. Hát szerintem nem, és ezt közöltem is velük. Azt már csak itt jegyzem meg, hogy én sem vetemednék arra, hogy kizárjam a nosztalgiát használók köréből mondjuk az agysebészeket vagy tőzsdeszakembereket saját szakterületük vonatkozásában. Extrém példaként még egy tömeggyilkos is érezhet nosztalgiát, és ez ellen semmit sem tehetünk. Mert ez egy természetes emberi érzés. Senkinek sincs joga megfosztani bárkit is a nosztalgia érzésének indokoltságától vagy inkább jogától, bármilyen területről legyen is szó. De még ha megpróbálnánk, sem sikerülne. Legfeljebb szerezhetünk egy rossz napot számára, ha – akár burkoltan is – kinevetjük. Persze csak akkor, ha az illető hajlamos figyelni az emberek róla alkotott véleményére.
Nosztalgia… lássuk csak. Kedden is beszélgettem lányokkal szaunában, de ezúttal nem az infrában, hanem a másikban. Nomeg nem eggyel, hanem kettővel. Ezúttal a hőmérséklet és páratartalom értékének “lekérdezése” volt az apropó. (Ők próbálták megtudni, én kinyertem az információt a fali mérőműszerekről:)
Archive for April, 2005
Nosztalgia – Nostalgia
Wednesday, April 27th, 2005Gyenge hetek – Weak weeks
Tuesday, April 26th, 2005Majdnem egy hónapig betegeskedni nem jó dolog, senki ne próbálja ki – de ti sem, kedves gyerekek a képernyők előtt…
Amikor azt hiszi az ember, hogy úgyis jobban lesz, ám mégsem, úgy dönt, talán tényleg jobb orvoshoz fordulni. Hétfőn (jópár hete) levelet ír hát a főnökének, hogy mégsem tud bemenni, mert tényleg beteg 
(győzködték már pénteken is, hogy ugorjon el egy rendelésre). Nagyszerű dolog a telefonos helyjegyfoglalás, él is ezzel a lehetőséggel és kér egy jegyet délután hatra. Időben megérkezik, át is veszi a jegyet, azonban mégis várnia kell. Nagyjából két órát. A vasúti infrastruktúra közelében zajló bokortüzek nem használnak túlzottan a berendezéseknek, az egyik szakaszon (váltakozóan) egyirányúsították a forgalmat és a pályaudvaron is tetőfokára hág a káosz. Emberek tucatjai rohamozzák meg a jegyirodát, mivel van egy vonat, ami a bemondás és a tábla szerint sem késik (bár a jegyárusok szerint igen), ezért mindenki átkéri jegyét arra és rohan, hogy elérje. Ám a szerelvény még ha akarna sem indulhatna el, mivel mozdonyára vár.
Késő este érkezik meg, ahol már várják és hazaviszik. Másnap délután végigücsörög három unalmas órát a rendelőben öreg betegek és néhány kevésbé öreg, ám annál betegebb vírusterjesztő között. Cseles dolog a sorrendiség, itt az emberek olyanok, mint egy láncolt lista – mindenki alapból csak annyit tud, hogy ki következik utána (ám ha a frissen érkezett veszi a fáradságot, megkérdezheti, ki volt előtte az utolsó). Vannak nénik, akik fejből tudják és rögzítik a sorrendet – nem is gondolnák, hogy ez megintcsak informatikai jellegű asszociációkra sarkall egyeseket. Ha a néni nem is tudja a teljes listát, a töredékek alapján és a listaelemek megkérdezésével és visszaigazoltatásával (“Én-már-itt-voltam-korábban-csak-most-visszajöttem-Ja-jól-van-akkor”) naprakész “térképet” produkál. Éljenek a kedves (tényleg azok szoktak lenni) listázó matrónák! Ha már egyszer sorszámrendszer, mint olyan, nem létezik…
A betegen otthon ücsörgés nem nyit túl nagy teret az aktív testmozgás előtt. Futni és bringázni nem szabad, mert nincs túl meleg odakinn, egyébként is veszélyesen megterhelheti a vírusokkal harcoló szervezetet. Marad tehát a fekvőtámasz, a súlyzó, a felülés. Ez is valami a zsírlerakódás ellen és az izmok karbantartása érdekében. Végre jut idő a hobbiprogramozásra is, a levelezés viszont lehangolóan nehézkes (rossz dolog két rendszert tartani két különböző városban).
A következő hét orvosi kontrolja nemvárt eredményt hoz; még maradni kell a héten és a következőn is. Az antibiotikumot gyulladáscsökkentő váltja fel és öblögetőszert is javasolnak. A már korábban jóelőre beszerzett helyjegyet el kell adni a vasúttársaságnak – ez ekkor nem sejthető, ám a vasúttal majd még később lesznek problémák. A gyógyulás nyomonkövethető, napról napra egészségesebb a szervezet, és már lehet kerékpározni is végre – már amikor nem esik az eső, persze néha az sem jelent akadályt.
Sokminden történik még, például lefordításra kerül egy pároldalas szöveg, ami egy kis (gyorsan múló) pénzügyi biztonságot hoz e vészterhes időkben. Az efelett érzett öröm azonnal elpárolog, amikor szerdán kiderül, hogy nincs jegy vasárnapra. Később sincs, pedig ígérik, csatolnak majd még kocsit – talán. Az elsőosztály is elfogy, így az utazás kényszerűségből hétfő hajnalra posztponáltatik.
A hétfő hajnalok nem is olyan szörnyűek. Legalább kizökkentik az ember hangulatrendszerét a hétköznapok egyhangú szürkeségéből. Vicces dolog megismerni, milyen annak, aki több órát utazik munka előtt.