Szervezetem hozzászokott a hét óra alváshoz, de ezúttal nem volt annyi időm, mivel karatéról jöttem haza viszonylag későn (hiába indultam hamarabb, ugyanazzal a buszjárattal tudtam csak hazaérni, annyira ritkán jár). Reggel szépen időben ébredeztem, ahogy kell és még egy snooze-t nyomtam, amikor a telefon lefagyott. Erre csak akkor derült fény, amikor 8:13-kor nagy pánik közepette felriadtam. A buszt éppen hogy elértem szerencsére. Almát elfelejtettem vinni, de később a nap folyamán pótoltam. Nagyon akartam ma haladni, de délelőtt az IT nagyfőnöknek mutogattam a programot, amit írtam, délután meg a kolléganő faggatott az életemről. Azért pár bugot megint elimináltam, holnap prezentálnom kell nagyfőnöknek.
Munka után benéztem vetítésre. Nagy ünneplés volt a con kapcsán, viszont kiderült, hogy nem jó a kivetítő, ezért a bizottság a vetítőtisztet átküldte egy másik épületbe, találjon üres termet, ahol van vetítésre alkalas berendezés, és mondták, hogy mindenki kövesse, mert ők ott, ahol vannak, bizottsági ülést tartanak. A tényleges vetítés előtt chateltem és videókat is töltöttem fel youtube-ra. Amikor viszont átmenten, szomorúan kellett tapasztalnom, hogy a jel elég vacak, így nem is nagyon tudtam felcsatlakozni. Az Excel Sagát és a Ghost Houndot néztük, de ezúttal hamarabb leléptem, hogy hamarabb hazaérjek és többet alhassak. El is felejtettem: a mai smoothie Tropical Twist volt, finom!
A buszt épp elkaptam, egész jó csatlakozásom is volt. Viszont a második busz elég nagy dugóba került. De ne rohanjunk ennyire előre: amikor felszálltam és felmentem a felső deckre (vagy saloon, ahogy tetszik), egy világoskék tréningruhás hülyegyerek a busz vége felé teljes torokból elkezdett felém kiabálni – mint kiderült, minden újonnan érkezővel ezt művelte. A haverjainak nem volt ciki a dolog és a gyerek is be lehetett rúgva és/vagy füvezve. Nem törődtem a dologgal, simán elsétáltam mellette és leültem a hátsó üléssor közepén, ahonnan jó rálátásom volt az eseményekre (kb két üléssorral előrébb ült). Játszotta tovább ezt a kiabálósdi dolgot minden új felszállóval, de úgy tűnt, senkit sem zavar. Tüzet kért tőlem, ám én sztoikus nyugalommal közöltem vele, hogy sajnos olyanom nincs, ahogy a haverjai sem tudtak neki segíteni a kérdésben. Ők hamarosan le is szálltak, a gyerek meg a középső folyosót lezárva, lábát a vele szemben lévő üléspárra feltéve továbbra is jól érezte magát. Hangosan hallgatta a mobilját, óbégatott, dübörgött a lábával – megjósolhatatlan kitörésekkel. Aztán felkelt és szépen megkért, hadd aludjon a hátsó üléssoron és legyek kedves átülni egy másik ülésre, hogy ezt kivitelezhesse. Mivel nem tagadhatok meg olyan kérést, amivel embertársaimon segíthetek és nem okoz számomra elviselhetetlen megterhelést, mondtam neki, jól van, aludjon. Átültem pár üléssorral arrébb, közelebb a lejárathoz (hiszen a hátsó üléssornál mindegyik közelebb helyezkedik hozzá). A hely valószínűleg kényelmesebb volt számára, mert mintha ritkábban zajongott volna, bár ugyanolyan kiszámíthatatlansággal. Alapvetően ugyanezen a vonalon a busszal öt perc alatt hazaérek, ám ezúttal még csak az út felénél jártunk és eltelt vagy tíz perc. Az egyik megállóban aztán végre felszállt az illetékes: egy tányérsapkás, sárgamellényes rendőr jött fel a felső szintre, azonnal azonosította a rendbontót és elindult felé. Jó állampolgárhoz illően beljebb húzódtam az ülésen az ablak felé, hogy a kivezényelt rendőr akadálytalanul elvégezhesse feladatát. Amikor odaért a gyerekhez, megragadta a ruháját és csak annyit mondott, kifelé, majd elkezdte kipaterolni. Egy másik rendőr is felnézett, kell-e segítség, de mivel látta, hogy minden sínen van, visszaindult lefelé a csigalépcsőn. Odakint leültették az őrizetst a megálló mellett és folytatták az intézkedést (ami – a gesztikulációból kikövetkeztetve – úgy tűnt egy kis megfeddéssel kezdődött), melynek kimenetelét nem láthattam, ugyanis továbbhaladtunk. Minden esetre a busz végéhez közelebb lévők a helyzet megoldódása előtt apránként lemenekültek – úgy tűnik, csak én vagyok ilyen elmebeteg, hogy maradtam. Gyávaság lett volna megfutamodni, így viszont megmutathattam (akár magamnak is), hogy nincs mitől tartanom. A közbotránykeltőnek csak a hangja volt nagy és őszintén szólva kicsit kíváncsi is voltam, mi lenne, ha esetleg rám támadna – azaz mennyire vált ösztönössé, amit hosszú évek óta tanítanak edzéseken..
Most itthon vagyok, a karateruha végre a mosógépben, holnapra kaja előkészítve, blog megírva, felülések végrehajtva, készülődöm az alváshoz. Vadooc adott egy jó linket, ezt hallgatom gyakran, mert tetszik: http://youtube.com/watch?v=xxYh-6Nf5IQ