Esik. Vigasztalhatatlanul. 
A busz – a hétfő és az esős idő ellenére – nem volt zsúfolt, ülőhelyem is van. Épp azt üvölti egy együttes teljes beleéléssel, hogy “Shine-shine-shine” (nem, nem az angol sájnról van szó, inkább a japán sinéről – ha már így fonetizálunk jobbra-balra), körülbelül ilyen is a hangulatom – hihetetlen tény, hogy jó érzés.
Már megint este van. Azon gondolkodtam, hogy otthon a végállomásról induló buszok azért általában megvárnak, ha látják, hogy két méterre vagyok tőlük és futok feléjük. Itt meg épp hogy általában nem. Így is erőltetett menetben igyekeztem a munkahelyről a végállomás felé, hogy a húszperces szintidőt tizenkettőre szorítsam – ez ilyen betegen nem is rossz eredmény, főleg, hogy közben szédültem párszor (csak megrázogattam kissé a fejem és siettem tovább). Végül kitolt velem a sofőr, ám nem adtam fel: korábbi megfigyeléseim alapján tudtam, hogy a következő megálló viszonylag közel van, ezért nekilendültem. 42.53 másodpercig futottam súlyos ballonomban, hordtáskámmal vállamon – egyszóval teljes menetfelszerelésben. Ekkor már egyáltalán nem szédültem és meg is nyugodhattam: tömve volt a megálló wannabe utasokkal és az oszlopon ott díszelgett a 41C karakterkombináció. Ráadásul a busz is ráfutott egy csúnya pirosra, így gondolatban vállon veregethettem magam és elsőként intettem le defiáns megelégedettséggel a vasszörnyeteget.
You’d better not mess with a Hungarian next time..