Tavaly nyáron munkanélküli voltam és annak a pénznek a töredékét csepegtette vissza az állam, amit előző, szorgos munkáséveim során előre megfontolt szándékkal fizetésemből levont. (Most nem vagyok munkanélküli,
ezért ismét vonogatja a sápot szorgalmasan.)
Az egyik hónapban már alig vártam a járandóságot, hogy megvásárolhassam életem első, kerékpárra szerelhető sebességmérőjét.
Szombaton ismét elővettem a bringát és nekivágtam a szokásos útnak, ám a kijelző szerint nem is haladtam. Megigazítottam hát a villán rögzített érzékelőt, hogy közelebb kerüljön a – talajhoz képest viszonyított, vicces nevű (ciklois, asszem) analitikai függvénnyel leírható mozgású – mágneskoronghoz. Ez segített, haladtam tehát tovább. Talán a tény, hogy kialudtam magam, talán az is, hogy a héten kihagytam egy karate és egy kondiedzést (így csak két napon terheltem magam agyon); minden estere valami erősen hozzájárulhatott ahhoz, hogy fizikai teljesítőképességem az eddigi átlaghoz képest hozzávetőlegesen 52.312%-kal megnövekedett. Ez már akkor is megmutatkozott, amikor a gyorsulószakasz előtti emelkedőn végigelőztem a sok szabálytalan módon cikkcakkban “közlekedő” “vasárnapi” bringáscsaládot. Viszont akkor ámultam el igazán, amikor a sebességrekordok felállítására szolgáló rész végén visszanéztem a maximális sebességet… Kicsit dörzsölgetnem kellett a szemeimet, mert esetleg rosszul láthattam; de nem, a kijelző valóban kereken 49-et mutatott. (A mérőműszer beszerzése utáni első, itt mért rekord 44.4 volt, ám azt gondoltam, ez esetleg az ábrázolás felső határa lehet /ehe, szakmai ártalom…/, mely teóriám a későbbiek folyamán megdőlt.)
A park tele volt emberekkel és nemcsak a kedvenc padom volt foglalt, hanem az összes. Így nem túl nagy élmény megállni pihenni a tónál. Ebbéli szándékomtól az a szomorú tapasztalat is eltántorított, hogy megláttam egy ismeretlen tettes vandálságának eredményét – egy tönkretett (gyakorlatilag szétvert) padot. Betekertem hát a hegyláb erdejének sűrűjébe – egy kis hegyvölgyes sárbringázás mindig jól jön. Amikor ezzel végeztem, elhaladtam a pónilovak mellett és feltekertem a csúcsra vezető utcákon. Ezúttal is legyőztem a legmeredekebb utcát, jutalmam pedig egy önfeledt energiavisszaforgatás volt – azaz: legurultam a lejtős utcákon oda, ahonnan jöttem.
Többé-kevésbé idegeskedés nélkül jutottam haza, töretlen energikussággal. Itthon kutyám már “vigyázzban ülve”, fegyelmezetten várta érkezésem. Amikor észlelte, hogy jövök (idős állatoknál fene sem tudja már, mi erősebb, a szaglás vagy a látás), örömteli módon a kapuhoz sietett. Örülök (és feltehetően ő is örül), hogy tavaly nyáron sikerült visszahozni az “örök kutyafuttatók felé tartó útjáról”. Jó kutya.