Délután öt után szálltam nyeregbe – ismét meglátogattam kerékpárommal a nagyjából 6-7 kilométerre található parkot és a hozzá tartozó tavat, melyet hegyoldali erdősáv szegélyez. A szél ezúttal enyhébb volt, még a negyven kmph-t is sikerült elérnem a 
gyosszakaszon. A gyalogosok továbbra is figyelmetlenek, amikor a kerékpárúton korzóznak – dehát ez nem újkeletű dolog.
A parkon erősen látszott a tavasz előretörése; a jégpáncél-szakaszok nagyjából elolvadtak, és mintha most még több látogató lett volna. Nos, sajnos a kedvenc padomat is elfoglalta egy szerelmespár, ezért kénytelen voltam egy másikon letelepedni.
Az énekesmadarak élénkebbek és úgy általában minden élettelibb volt. Ücsörgésemtől feltöltődve elindultam, hogy ezúttal feljussak a hegyláb gerincére. A kegyetlen akadálynak számító utca helyett egy kerülőutat használtam, ám ez sem bizonyult tökéletes megoldásnak, ugyanis az utca csak a közepéig volt aszfaltozott, onnan sáros kavics, majd pedig jégpáncél következett. Mivel nem akartam elesni, tolva voltam kénytelen venni a váratlan akadályt.
Az utca maradék részén már bringával hajtottam át; a sáros részt követően az említett kihagyott utca következett, igaz ugyan, hogy csak a vége, ami piskótának számít. Erőfeszítéseim jutalmaként, visszafordulva megtekinthettem egy másik gyönyörű hegyoldalt a lenyugvó nap fényében fürödve (ez a jutalmazás dolog már szokásommá vált rég). Úgy döntöttem, hogy ugyanazon az oldalon hagyom el a gerincet, amelyiken felkapaszkodtam rá (régi szokás szerint a másik oldalon távoznék, kalandos, hegyvölgyes útvonalon – majd pedig egy külső városrészre érkezve másfelé indulnék haza lakóhelyem felé).
Aki még nem száguldott biciklivel lejtőn lefelé, nem tudja, milyen nagyszerűen felemelő dolog. Persze végig a fékeken volt a kezem és erősen mérsékeltem féktelen száguldásom. Azért mégis adrenalinszint-növelő élmény az ilyesmi – anyám szerint ritkábban kellene néznem az Extreme-et :). A már oly sokszor emlegetett meredek utca aszfaltja tiszta volt és száraz, ám az azt követő keresztutca erősen hordalékos. A lejtőn való gurulás végén kissé meglepő látvány fogadott: egy 10-20 fős társaság az egyébként széles utcán lefelé bandukolva korzózott – teljesen figyelmetlenül és az utat szinte teljesen elzárva! Azért sikerült megtalálni a rést…
Egy gyalogos és három gyalogoscsoport is pirospontot érdemel: visszafelé a gyorsulószakaszon időben észlelték a csengetést és félre is húzódtak, ahogy normális lenne. Viszont azon a szakaszon, ahol van járda is, a gyalogszerrel közlekedő embereknek nem a kerékpárutat kellene használniok (ez állítólag egy hivatalos állásfoglalás, de az is lehet, hogy rendszabály), viszont lusták (megspórolnak vele kb. 5 métert…) és teljesen összevissza, hordában özönlik el a bringások számára épített pályát – miután a buszról leszállva lakhelyük felé sietnek. Félre sem állnak, csak jönnek, mint egy tehéncsorda. A deszkások pedig az – egy lépcsősort “kettétörve” haladó – pályán lévő zebrára csúszkálnak a drága pénzen felszerelt és lefestett korlátokon. Ha nem figyel az ember, feldöntheti az oldalról érkező megállíthatatlan erő.
Mindig figyelni kell, mindig (én is ezért kerültem el a felvázolt rémalternetívát).