Szép volt ma az idő, ráadásul itthon is vagyok épp szülővárosomban, elugrottam hát bringázni pár tíz perccel dél előtt. Egy dologgal nem számoltam azonban; a hirtelen felmelegedés következtében az idő kimondottan szeles volt.
Természetesen a széldzseki mindezek fényében jó választásnak tűnt, viszont még Rammstein zenéje sem segített azon, hogy a váratlan – és kívánt irányommal még közel sem megegyező – extra erővektorok megnövelték az általam “generált” – a megszokott eredővektor fenntartásához szükséges – erővektor abszolút értékét. (Kevésbé tudományosan fogalmazva: nagyon fújt a szél, ezért sokkal jobban kellett tekernem, ha ugyanúgy akartam szakítani, mint általában – és én úgy akartam.) Ez persze azt eredményezte, hogy a műanyag borításba belesültem rendesen. Sebaj, hiszen zsírégetés a cél, nemde? 🙂 A rossz idő miatt morcos lettem, mivel azon a szakaszon, ahol sebességrekordokat szoktam dönteni, szinte csigalassúsággal vánszorogtam lejtőn lefelé…
Megérkeztem a parkba, ahová igyekeztem. Itt megtapasztalhattam, milyen mókás dolog a jégbringázás. A lényeg az, hogy amikor jeges rész vagy jégpáncél következik, nem szabad hajtani, sem pedig a korányt mozgatni.
Rengetegszer jártam már a parkban, tavaly nyáron sokszor hajnalban felkeltem, hogy kimehessek és leüljek a kedvenc padomra, ahonnan a vizimadarakat bámultam, meg a melegvizű tóról felszálló párát. Körülvett a természet és a madarak kellemes éneke elfeledtetett velem minden problémát.
Most is jó volt feltöltődni. Meglepően sok látogatója volt a helynek, a rossz idő ellenére. Pihenésem után újfent felkerekedtem és elkezdtem pár hónapos visszaszoktató erőnléti edzéstervem. A cél az, hogy újra képes legyek arra, amit nyáron – ha nem is vígan és dalolva – teljesíteni tudtam; a közeli hegyláb legmagasabb pontjára feltekerni a lehető legmeredekebb utcák érintésével. Ma a magasságot 90%-ban teljesítettem, de a meredekségéhez képest gyötrően hosszú pokolutcát ezúttal kihagytam (januárban balga módon nekivágtam, de a hideg levegőben tönkrevágtam vele a torkom, mert ugye a szakasz teljesítése közben lábat letenni szigorúan tilos). Legközelebb kerülőúton fel fogok jutni a gerincre, ám a mumusutcát későbbre tartogatom, amikor edzettebbek lesznek a lábaim és a levegő is ehetőbb lesz 🙂
Ennekutána elindultam hazafelé, enyhe emelkedőn 3/7-esben – azaz a legnehezebb áttételkombinációval – zúztam az aszfaltot. Amikor egy lámpánál álltam és az zöldre váltott, egy másik kerékpáros lendületből leelőzött. Ezen ténynek és az adrenalinpumpáló zenének köszönhetően azonnal visszaelőztem és a kerékpárút legmeredekebb emelkedőjén (a másik irányban ugyebár az említett rekorddöntő szakasz) olyan sebességgel száguldottam végig, mint eddig még sohasem.
Sikeresen hazaérkeztem és még bőven volt időm, hogy egy fürdőt véve felkészüljek a vasárnap délutáni üzleti megbeszélésre. Erre a japán nagyjából annyit mondana: isogashii, isogashii…