Vakító fehérség. Ez fogadott otthon, 
nomeg a fogcsikorgató hideg. Nagyszerű dolog a hó, minden csupa fehér, így világosabb is van – ez jó hatással van a hangulatra. A nagy hidegnek köszönhető, hogy megmaradt, ám ez a segítő elég kellemetlen is tud lenni. Az addig még hasznos, hogy ha a fagyos villamossíneken meg akarok fordulni, egy egyszerű kézifékes manőverrel sokkal kisebb ívben tehetem meg, viszont az korántsem kellemes, hogy a szélsőségesen alacsony hőmérsékletre fogják a vonatok késéseit is.
Lássuk be, elavult a Magyarországon használatban lévő vasúti technológia. Ezen felül: nem költenek eleget karbantartásra, elzavarták a gyorsreagálású zavarelhárítókat is. Leesik az első hó, jön az első komolyabb fagy, van egy kis bozóttűz vagy simán kánikula, azon nyomban megbénul az egész közlekedés.
Öt órát vártam éjszaka a vonatomra, amíg meg nem untam (persze azért álmos és éhes is voltam). Kicseréltettem egy reggel induló “járatra”, mert hajnali háromkor már/még nem remélhettem metróközlekedést (taxi pedig elvi és anyagi okokból is kizárva). Szóval nem csoda, hogy morcos vagyok mindezek miatt. A reggeli vonat is késett.
Megérkeztem a fővárosba, elkezdtem hosszú utam az albérletbe. Legelőször a legmesszebbi perontól kellett eljutni a metróig ugyebár. Már hozzászokhattam volna, de továbbra is bosszant a taxisok tolakodó viselkedése. Mindig kinéznek maguknak és “Taxi?!” kiáltással közelednek felém, amit én egyszerű fejrázással viszonzok. Esküszöm, készítek egy nagy táblát, azzal fogok vonulni: “Rohadtul nem kérek taxit!”.