Majdnem egy hónapig betegeskedni nem jó dolog, senki ne próbálja ki – de ti sem, kedves gyerekek a képernyők előtt…
Amikor azt hiszi az ember, hogy úgyis jobban lesz, ám mégsem, úgy dönt, talán tényleg jobb orvoshoz fordulni. Hétfőn (jópár hete) levelet ír hát a főnökének, hogy mégsem tud bemenni, mert tényleg beteg 
(győzködték már pénteken is, hogy ugorjon el egy rendelésre). Nagyszerű dolog a telefonos helyjegyfoglalás, él is ezzel a lehetőséggel és kér egy jegyet délután hatra. Időben megérkezik, át is veszi a jegyet, azonban mégis várnia kell. Nagyjából két órát. A vasúti infrastruktúra közelében zajló bokortüzek nem használnak túlzottan a berendezéseknek, az egyik szakaszon (váltakozóan) egyirányúsították a forgalmat és a pályaudvaron is tetőfokára hág a káosz. Emberek tucatjai rohamozzák meg a jegyirodát, mivel van egy vonat, ami a bemondás és a tábla szerint sem késik (bár a jegyárusok szerint igen), ezért mindenki átkéri jegyét arra és rohan, hogy elérje. Ám a szerelvény még ha akarna sem indulhatna el, mivel mozdonyára vár.
Késő este érkezik meg, ahol már várják és hazaviszik. Másnap délután végigücsörög három unalmas órát a rendelőben öreg betegek és néhány kevésbé öreg, ám annál betegebb vírusterjesztő között. Cseles dolog a sorrendiség, itt az emberek olyanok, mint egy láncolt lista – mindenki alapból csak annyit tud, hogy ki következik utána (ám ha a frissen érkezett veszi a fáradságot, megkérdezheti, ki volt előtte az utolsó). Vannak nénik, akik fejből tudják és rögzítik a sorrendet – nem is gondolnák, hogy ez megintcsak informatikai jellegű asszociációkra sarkall egyeseket. Ha a néni nem is tudja a teljes listát, a töredékek alapján és a listaelemek megkérdezésével és visszaigazoltatásával (“Én-már-itt-voltam-korábban-csak-most-visszajöttem-Ja-jól-van-akkor”) naprakész “térképet” produkál. Éljenek a kedves (tényleg azok szoktak lenni) listázó matrónák! Ha már egyszer sorszámrendszer, mint olyan, nem létezik…
A betegen otthon ücsörgés nem nyit túl nagy teret az aktív testmozgás előtt. Futni és bringázni nem szabad, mert nincs túl meleg odakinn, egyébként is veszélyesen megterhelheti a vírusokkal harcoló szervezetet. Marad tehát a fekvőtámasz, a súlyzó, a felülés. Ez is valami a zsírlerakódás ellen és az izmok karbantartása érdekében. Végre jut idő a hobbiprogramozásra is, a levelezés viszont lehangolóan nehézkes (rossz dolog két rendszert tartani két különböző városban).
A következő hét orvosi kontrolja nemvárt eredményt hoz; még maradni kell a héten és a következőn is. Az antibiotikumot gyulladáscsökkentő váltja fel és öblögetőszert is javasolnak. A már korábban jóelőre beszerzett helyjegyet el kell adni a vasúttársaságnak – ez ekkor nem sejthető, ám a vasúttal majd még később lesznek problémák. A gyógyulás nyomonkövethető, napról napra egészségesebb a szervezet, és már lehet kerékpározni is végre – már amikor nem esik az eső, persze néha az sem jelent akadályt.
Sokminden történik még, például lefordításra kerül egy pároldalas szöveg, ami egy kis (gyorsan múló) pénzügyi biztonságot hoz e vészterhes időkben. Az efelett érzett öröm azonnal elpárolog, amikor szerdán kiderül, hogy nincs jegy vasárnapra. Később sincs, pedig ígérik, csatolnak majd még kocsit – talán. Az elsőosztály is elfogy, így az utazás kényszerűségből hétfő hajnalra posztponáltatik.
A hétfő hajnalok nem is olyan szörnyűek. Legalább kizökkentik az ember hangulatrendszerét a hétköznapok egyhangú szürkeségéből. Vicces dolog megismerni, milyen annak, aki több órát utazik munka előtt.